S, 2002. ̪prilis 19.
Rebecca Straw
A nyers ̩s a ftt
Egy kiv̩rzett, kampra akasztott ny̼lban țbb tarts van, mint egy nycsiklandoz ny̼lgerincben, a nyers almban țbb, mint az alms pit̩ben, a h̹velyes z̦ldborsban țbb, mint a z̦ldborsfzel̩kben. Alighanem ez az oka annak, hogy a festk majd a fotsok k̦rt̩ket, almkat ̩s ms gy̹m̦lcșket, sonkt, gombt, narancsgerezdet ̩s z̦lds̩ggel megrakott kosarakat, ny̼zott nyulat, kitekert nyak̼ szrnyasokat ̩s a rjuk szllt legyeket ̦r̦ktett̩k meg csend̩leteiken. Egyszval mindig a tlon knlt gy̹m̦lcșt vagy a feldolgozsra vr nyersanyagot, ̩s szinte sohasem a k̩sz ̩telt. Bizonyra forma̦szțn̹ket zavarta a levesek, fzel̩kek, a mrtsba vetett h̼sok, saltk, t̩szta̩telek ̩s ms eff̩l̩k zavaros țmege. Taln csak az eg̩szben s̹lt halnak, malacnak vagy csirk̩nek kegyelmeztek, melyek n̩mik̩pp megrizt̩k integritsukat, egy hajdani ̩let kont̼rjait s nem vltak puszta elfogyasztsra t̩lt ̩tell̩. A friss z̦lds̩gek ̩s gy̹m̦lcșk letisztult forminak plasztikus sz̩ps̩ge elfedi anyagisgukat. A ftt ̩tel ltvnyt viszont mindig belengi a m̼landsg melanklija. A felismerhetetlenn̩ fz̦tt h̼sok, az aprra vgott, megpuhult z̦lds̩gek belehullanak a leves, a fzel̩k, a mrts formtlan masszjba vagy a saltstl koszba. A k̩sz ̩tel maga a megtestes̹lt formtlansg: a leigzott, meggy̦țrt, sz̩tdarabolt, halott anyag msodlagos formak̩szlet̩bl ̩ptkezik, gy hatrozott k̦rvonalakat vagy formt csak a tltl rem̩lhet, melynek alakjt felveszi.
A k̩sz ̩tel tl n̩lk̹l semmi. Ki ltott mr rklevest, spagettit vagy akr tortt ̦nmagban, brmif̩le ed̩ny, lbas, tny̩r vagy tl n̩lk̹l? Ha m̩gis tallkozunk eff̩l̩vel, ha v̩letlen̹l az asztalunkra ker̹l, piszoknak tekintj̹k csupn, melyet siet̹nk feltakartani. Van valami tiszttalansg az elk̩sztett ̩telben, s ha nem volnnk rk̩nyszer̹lve, hogy megegy̹k, aligha volna ms, mint megvet̩s̹nk trgya. A ftt ̩tel az ̩let kavarodst hozza magval a mv̩szeti formk vilgba - ̩pp ez̩rt nincs is bejrsa ebbe a vilgba. A nyers ̩tel ̼gy ll szemben a fttel, mint term̩szet a csinlt dologgal, forma a formtlansggal, mint ̩let a halllal.
A szakcsk̦nyv az egyed̹li hely, ahol a k̩sz ̩telek k̩pei polgrjogot kaptak. De az ̩telek itt ̩pp mv̩szi tlalsuk miatt ker̹lnek valamif̩le megsz̩pt messzes̩gbe, ̼gyhogy ezek a f̩nyesre suvickolt, elny̦sen megvilgtott ̩telek alig eml̩keztetnek azokra , amelyekkel az ̩letben tallkozunk, ̩s nap mint nap megesz̹nk. Mindenestl mvi hatst keltenek, de ez a mvis̩g nem a ftt ̩tel emltett csinltsghoz, formtlansghoz k̦tdik: ezek az ̩telek nem a megdolgozsba, hanem a sz̩ps̩gbe halnak bele.
Eperjesi ̪gnes Tele tlak sorozatnak k̩peit nevezhetj̹k ugyan sz̩pnek, de ez a sz̩ps̩g magukbl az ̩telekbl sugrzik, bel̹lrl f̩nylik. K̩pein az rny̩kl̩tre szender̹lt ̩telek ks̩rtetei neonf̩ny eml̩kk̩nt t̩rnek vissza. A tlak monokrm htter̹k ̩jszakjbl bukkannak el, vagy inkbb lebegnek ebben a șt̩tl sznszszban. Ezeknek a k̩peknek semmi k̦z̹k a szakcsk̦nyvek ders f̩nybe lltott, sz̩pelg ̩telk̦ltem̩nyeihez. A Tele tlakon tderengenek az ̩jszaka tilalmas, tiszttalan, egymsba hatol formi. sszhangban van ez azzal, hogy Eperjesi azokat a zacskkon lev brzolatokat hasznlja fel, melyek sorsukat hullad̩kk̩nt a kukban v̩gzik. A piktogramoknak ezzel az ̼jrafelhasznlsval mintha egy mv̩szi probl̩ma megoldsra tallt volna r: nem egyszeren mv̩szet sz̹letik itt a szem̩tbl, hanem a k̩sz ̩telek perlik vissza hely̹ket a mv̩szetbe. A hasznlati utasts k̩pecsk̩i egy k̹l̦n̦s tfordtssal gondolati ̩s ̩rz̩ki țlt̩st kapnak: gy lesz bell̹k mv̩szetrecept.
Fordts: Beck Andrs
