A Kísérleti Dokumentum projekthez több művésztől kértünk munka-terveket, amiből végül 8 valósult meg. ( Bakos Gábor, Beöthy Balázs, Eperjesi Ági, Gerhes Gábor, Koronczi Endre, Sugár János, Várnai Gyula és Weber Imre munkái).
Mivel az én feladatom volt a projekt elméleti koordinálása, úgy gondoltam, hogy a témával kapcsolatban kialakult kérdéseimnek elkészítem a térképét, amit minden résztvevő művésszel megbeszéltem. Magát a témát HALÓ.DOK-nak neveztem el, minthogy haló pont dok és négy fő kérdéskörbe csoportosítottam a gondolatokat. Visszatérve a dokumentáció gondolati térképére, az első megjelenő irány, az ELIGAZODÁS KÉRDÉSE, ami mindig alapvető emberi igényként jelentkezett, amikor valamit meg akartak örökíteni. Ezért olyan "térképeket" hoztak létre, tudatosan de persze az adott kor keretein belül tudhatóval, amiben eldőlt, hogy mit szeretnének, vagy mit tartanak szükségesnek megőrizni. Tehát itt nem csak egyszerűen a nyomaikról beszélek, hanem a döntéseik eredményeként létrejött emlékekről is. Döntések. Vagyis az eligazodáshoz szorosan kapcsolódik a SZELEKCIÓ KÉRDÉSE, ami tulajdon képen része az előbbinek, de ebből a szempontból nagyobb hangsúlyt kap, hogy mit és hogyan kívánunk megőrizni és, hogy a jövőt, aminek ezt szánjuk, milyennek képzeljük el.
Hiszen amikor például a padlásra viszünk valamit, mondván ez még jó lesz valakinek, döntünk. Nem a lomtalanítást választjuk, hanem elrakunk, raktározunk, azután évek multán esetleg mégis kidobjuk a dolgot, de lehet hogy a gyerekünk dobja ki, az unokánk pedig visszavonszolja az utcáról.
Ez tehát a döntés formájával, minőségével van kapcsolatban, illetve a megítéléssel, ami szintén mindig jelen volt, de egy lényeges kérdés, hogy milyen szkópokon keresztül, milyen igénnyel történt ez, a különböző korokban, illetve korokon belül is, milyen nézőpontok merülhettek fel. (Mondjuk egy kivégzésre gondolva, a kivégzési ülnök jegyzőkönyve, szemben, a villamos székbe ültetett ember agyi hullámait rögzítő gép rajzaival két különböző megközelítés eredménye.).
Itt jön be harmadikként a HITELESSÉG KÉRDÉSE, hiszen épphogy csak elhagytuk azt a kort, ahol folyamatosan hiteles dokumentumokról, eredeti forrásokról, igazi ős-leletekről , több független forrásból megerősített híranyagról lehetett hallani, egy olyan kort, ahol sokszor maga a műalkotás is kiemelve társadalmi, kulturális kontextusából, inkább mint eredeti tárgyi emlék, mint archeológiai lelet került be a művészettörténetbe illetve a múzeumba, avagy a múzeumba, majd onnan a művészettörténetbe. De például az orvostudományra gondolva, az orvosok jobban kedvelik az agyhullámok görbéinek írás-képét, amiből "hitelesen" megállapítható az agyhalál állapota, vagy az a pillanat, amikor az elektromos székben kivégzett retinája megreped.
Az említet korban, sokszor egy orvosi szakvélemény csupán tárgyában tért el egy művészettörténeti forrásfeldolgozástól, formájában viszont teljesen azonos volt.
Negyedikként a TEST HIÁNYÁNAK kérdését vetettem fel a közreműködő alkotóknak. Ugyancsak kapcsolódik a hitelesség kérdéséhez, hogy mi történik, ha se "autentikus" leírás (hasonlatomra gondolva, a kivégzési jegyzőkönyv), sem "pontos" gépi adatfeldolgozás nem történik (EEG), hanem gépek közvetítésével, azonban emberek által, de azok meg nem jelenésével készülnek nyomok milliárdjai. Nem jelennek meg a "színen", hiszen egymagukban ülnek, saját terükben, számítógépük előtt. Azonban nyomokat hagynak a virtuális Világban. Illetve csak részben nyomok (hitelkártya, önazonosítók, számok kénytelen használata), más részben dokumentumok, hiszen valaki, valamilyen céllal rögzít valamit. Majd ezek össze állnak adatbázisokká, amiről néhol lehet tudni néhol nem) Például belügyi adatszolgáltató központok, adatbankok, net-ügynökségek.
De Mi történik viszonyainkkal a testek hiányában? Hiszen olyan történetek is vannak (nem is kis számban), ahol a nyomok félrevezetnek. Például egy gépnél ülő alak, web-szájtján nem létező kutyájáról készült fotók, majd nyolc rövid oldal a nincs-is-ilyen-kutya és az ő közös történetéről. A kutya képei között szintén nem létező úszómedence és Beverly Hills-i villa, aminek kertjében áll, Joe, a fehér de napbarnított,40 éves, kedves mosolyú lény, kezében kedvenc Lafroig-os whiskyje, aminek brand címkéje, link a felhívásához. Partnert keresek, aki szívesen töltene velem időt a képen látható kertemben, majd csatlakozna hozzám a nyugat-ausztrál vadon felderítésére induló expedíciómban. Kérem válaszoljon. Majd dőlnek a válaszok ezrével egy kelet-los angelesi szegénynegyed félközműves kisszobájába, ahol José a 18 éves mexikói bevándorló megvalósítja álmait a neten. Nyomokat hagy, vagy nem?
Épp úgy nyomokat hagy mint a 700 neten publikáló Craig Owens, a több száz Bill Gates vagy a számtalan feltámadt Wittgenstein és más színpadi szereplői a virtuális életnek. "Színház az egész világ" mondhatnánk, mindig is az volt, és itt már a testek sem kellenek hozzá.
Technikai kérdés e ez, az emberi agy képességeinek kérdése, vagy mindkettő, vagy egyik sem? Ma még sokszor úgy gondoljuk, hogy ezek az "ál-arcok" az internet álarcosbál őrületébe tartoznak de nem lesznek képesek "beszennyezni" amúgy őszinte életünket, hiteles nyomainkat . Azután, ha végig gondoljuk észre vesszük, hogy ez sem újdonság ,csupán technicizált fantázia.
Amikor az írás megjelent Szókratész azt mondta, hogy badarság mert megöli a fantáziát, de mi nem tudnánk Szókratészről, ha Platón és Xenofón nem írta volna le a szavait.
Amikor a könyvnyomtatás megjelent az Egyház tiltakozott, hiszen ugyancsak badarságnak tartotta, illetve Szókratészhez hasonlóan félt attól, hogy megöli a az egyház hatalmának képzetét, hiszen a Biblia sokszorosításával, mindenki képes lesz egymagában befogadni Isten szavait.
A fotó megjelenése félelmeket keltett, a festészet lehetséges eltűnésével kapcsolatban.
A film is valóságként hatott megjelenésének idejében, néha rettegést kiváltva közönségben.
Épp így indulatosak vagyunk új virtuális világunkkal szemben is. Hol lebecsüljük, hol félünk tőle, hol felháborodunk. Jogilag kezdjük szabályozni, elméletileg feldolgozni. Csak most még nehéz látnunk, a nézéshez szokva (pl. a tévé-nézéshez ,vagy a rálátó, rendszerező tudáshoz , hiszen ismét megváltoztak a fényviszonyok. A tévéhez képest például, szokatlan a felület, mert másak a terek, színek, fények.
A villany égő is jelentős változást hozott a gáz és a petróleum világítás után. A század elején több nagyvárost is a fény városának neveztek, pedig világításuk a mainak egy tizede sem volt. Ma pedig sötétnek látjuk őket. A kompjúter képernyőjének felülete is új, és csak az enyém, Családi tévézés még volt, családi szörfölés a neten már nincs.(vagy még nincs?) A projekt elején az internetet korunk társadalmi tükrének neveztem, ezt még mindig tartom főleg itt kelet felé, ahol belelinkelünk a nyugatba. Már hogy szép magyar szavunkat a manapság újra sűrűbben megjelenő "link" szót használjam, új, kibővített értelmében, vagyis, hogy linkelek. Vagy ha valaki az élvezetet a türelmetlen ide oda csapongásban találja meg a neten az pedig linkeskedik. Úgyhogy lehet, hogy mi is csak linkeskedünk a nyugattal vagy a nyugat velünk, de a világ hálón a honnan hová szörfölünk már nem kérdés.
Most az alkotásokat szeretném bemutatni egy közös szörfözés keretében.
Eperjesi Ági: munkája Várakozással kezdődik, a semmi fölött. A böngésző ablakában vagyunk , majd amikor már türelmünk elfogyott megnyomunk valamit. Megjelenik egy felirat egy üzenetablakban, ami arról értesít, hogy mennyi időt várakoztunk a semmi fölött. Ha az üzenetablakban okét nyomsz, akkor megjelenik a VRML statisztika.
Majd egy rövid szöveg, ami felajánlja a manipulálás lehetőségét, úgy, hogy tulajdon képen a várakozásod és az építőkockák közti arányokat kell kikalkulálni. Ezt egy manipulációs térkép segíti, ami a jobb alsó sarokban van.
Az idő itt tulajdon képen, mint építőanyag van felhasználva. Pontosabban az önök, a felhasználók ideje a megformálandó médium. Ági végül is az önök várakozásából állít elő anyagot, építőkockákat. És az első belépéskor, az önök tudta nélkül létrehozott anyagot, további átalakításra ajánlja föl. Önök úgy építenek, mintha LEGO-kal játszanának, majd a VRML statisztika terében mozogva, több oldalról, több nézetből is megfigyelhetik, hogyan alakul át idejük. Ebben a munkában (de erre majd még többeknél is utalok) a felhasználó, vagyis a statisztikát megtekintő alakítja ki saját megfigyelésének tárgyát. Hiszen az alkotás, vagy mondhatnám a statisztika csak annyiban létezik, amennyiben valaki felhasználja, "ötlik" rajta. Erre utal már az indulás is, ahol tulajdon képen nincs semmi, illetve a semmi van ábrázolva. A böngésző ablaka "tűnik" a munkának, ami csupán valamilyen beavatkozásra (klikkelésre, vagy a billentyűzet megérintésére) aktivizálódik. Csak ekkor derül ki, hogy a semmi, vagyis amit semminek gondoltunk, az a munka építőeleme, az idő, ameddig türelmünk tartott. Ezzel képileg is rögzíti például a türelmet, ami a VRML térben 3Ds kockák formájában egyre távolabb kerül a középponttól, annak megfelelően, hogy mennyire vagyunk türelmesek.
Ezt végül is, egy adatrögzítő gépnek is tekinthetem, amit még évek multán is érdemes lesz megnézni, például, ha várakozásra szánt idő-, vagy türelemstatisztikára lesz szükségünk. Ezekre egyébként nagy szüksége lenne az országnak, úgyhogy szerintem felhasználható lenne a kereskedelemben, egészségügyi intézményekben, tömegközlekedésben, távközlésben és persze sok más helyen.
Várnai Gyula, térben, három dimenzióban elhelyezkedő betűk halmazát hozta létre (betűk-hulladékhalmaza), amik között felfedezhetők linkelhető kapcsolatok. Ezeket összeolvasva viszont számokat kapunk. (például ö-t, vagy ..) Tulajdon képen olvasható számok. Tehát ez olyan, mint a roncsolt textualitás, széthulló, sokszor értelmezhetetlen felület, egy betűhalmaz, ami csak a gondolat terében (itt a tér mélységében) áll össze értelemmel bíró láncokká. De ezeket összeolvasva számokat kapunk, tehát olyan elemeket, amik önmagukban még mindig "nem mondanak" semmit, vagyis csak viszonyokban értelmezhetők, egyébként csak puszta számok, épp úgy, mint a széthulló betűk. Ez a mű számomra nyitva hagyja azt a kérdést, amit első ránézésre felvet, vagyis, hogy egy értelmetlen betűhalmaz, értelmes számokat ad, egy időben azzal, hogy az értelmetlen betűhalmaz, értelmes azonban nem értelmezhető számokká áll össze. Olyan, mint egy kirakójáték, amiben mindig ott a remény, hogy egyszer majd, sok év múlva összerakjuk. De ahogy ez már lenni szokott, általában a padláson köt ki a doboz.
Az átláthatatlanság/átláthatóság, és az ezekből fakadó bizonytalanság mai formája szerintem jól látszik a kérdésfelvetésben. Illetve ha már a társasjátékot felhoztam, a színezőt is meg szeretném említeni. A színezőt mint gyermekjátékot, amivel az időt "öli" a gyerek, illetve a kiszínezőt, a történetek elmondóját, aki , mint kirakós a betűkből, történelmet állít össze a történetekből.
Weber Imre, Útvonalak dokumentációját készíti el, bizonyos tárgycsoportok összegyűjtésével. Ezek, egymást sorban, a közöttük eltelt időt, arányaikban megőrizve követik. A művész saját idejével paralel beállítható a felhasználó szubjektív ideje, így az egész folyamat arányaiban mindenkinek annyi idő alatt jelenik meg, amennyi ideje neki, erre rendelkezésre áll. A bal oldali óra az Imre órája, ez mutatja a valós időt, ami alatt az alkotó eredetileg megtette az utat. Ehhez képest lehet gyorsítani a szubjektív időket.( ezt a jobb oldali óra felé klikkelve tehetjük) Minél közelebb klikkelünk, annál gyorsabban forognak a mutatók.
Négy sorozat van fenn jelenleg, de idővel egyre több bejárható útvonal kerül fel az oldalra:
Nyitott ajtók (30), amikkel Weber Imre találkozott a Bródi S. utcától a SZTAKI-ig, majd állatok az Üllői úttól a Karinthy Frigyes út és a Budafoki út sarkáig (12), ládák nyílással, ( többségében postaládák), az Emőd utcában.( Római part). Ideiglenes tárgyak (kukák, szőnyegek, odatámasztott tetők, "Ne parkoljon ide!" installációk(20), szerelő állványok, a Bróditól az Astoriáig.
A sebesség igénye miatt megformálandó idővel hozható kapcsolatba. Míg Eper Áginál az idő, mint manipulatív, statisztikai építőelem jelentkezik, addig Weber Imre a szubjektív idő (mint, hogy "nincs időm", ^ráérek", "szorít az idő" stb.) problémáját veszi figyelembe, fogyasztóbarát módon politizál. A sebesség kérdése ma már nem az ember és a tárgyak viszonyában jelentkezik, mint az avantgarde-nál, hanem az ember és az információszerzés viszonyában. A gondolat sebessége már nem a retinán érzékelt elmosódott, több fázisú kép, hanem választható sebesség (mint például "Hányas a modemed?", ^Ä166 vagy 256 Mhz-es a géped?" stb.) de itt a technikai lehetőségen túl megkapjuk a választás lehetőségét arra, hogy végignézzük, az Imre által bejárt útvonal "magunkra szabott" változatát. Az időgépet szimbolizáló óra beállításával, gyors, kisméretű emlékképekké zsugorodik a bejárt útvonal. Tulajdon képen konzekvens részletek a Világból.
De, hogy végül is, mi a kapcsolatuk ezeknek az úti-dokumentumoknak, az úthoz magához, ez kérdés? Hogy valóban a Bródi Sándor utcától, az Astoriához vezetnek e az ideiglenes tárgyak? Jellemzik e az utat a részletek, bárhogy is válogatjuk őket? Fragmentumok, emlékképek, úti-fotók, veduták, archeológiai leletek, vagy csak élmények? Valóban rendszerezhető e a Világ, mondjuk, csak az állatokat nézve? Vagy csupán adott, időben és térben létező pillanatok észlelése a retinán, rögzítése és raktározása az agyban, majd ezek érzelmi, hangulati viszonyai, és így tovább. A tudomány feltételezett objektivitása, mint intézményesült szubjektivitás jelentkezik. Amit az elmúlás szempontjából is érdemes végiggondolnunk, hiszen mind statikus, mind mozgó tárgyak és élőlények, egymástól elválasztott csoportjai is megjelennek. Minden elmúlik, de különböző sebességgel. Fontos kérdéseket feszegetnek a képsorok mindenki szempontjából. Csak saját szakmámra, a művészettörténetre gondolva, már évek óta ilyen és hasonló kétségek között "vergődik" (mind összefoglaló, rendszerező munkáival, mind a pedig múzeumokkal kapcsolatban). Érzéseimet a homogén fekete alap, vagy "keret" is megerősíti.
Bakos Gábor: a politika művészete felöl közelítette meg a kérdést. Kérdőívet készített a művészeti intézmények vezetőihez. Idézem: "Célunk az, hogy a non-profit kiállítóhelyeken kiállító művészeket közelről érintő honorárium problematikája körül kialakuló különböző véleményeket nyilvános helyen dokumentáljuk, illetve ez irányban a honi képzőművészet közéletét ösztökélendő, a megoldás felé tegyünk határozott lépéseket. A kérdőívet végigolvasva, rájövünk, hogy csupa, általában mellékesként kezelt információra kérdez rá, amik egyébként nagyon fontosak és itt végre központi helyet kapnak. Szokás e honoráriumot adni a képzőművészeknek, sőt egyáltalán felmerül e ennek a kérdése? Ha nem, miért nem? Milyen akadályokba ütközik? Elvi, gazdasági, jogi, vagy intézményi? Hányan dolgoznak egy adott intézményben és ezeknek hány százaléka művészettörténész, kurátor vagy kiállítás-szervezo? Hány kiállítást rendeznek évente? Ennek költségei milyen arányokban oszlanak meg a takarítástól a kiállítás-berendezésig? Majd további érdekes kérdések: Ön szerint miből élnek a művészek? Munkának minősül e egy műalkotás létrehozása? A válaszadásra felkértek listáján felsoroltak között van például Beke László, Néray Katalin, Bencsik Barnabás, Galántai György, Petrina Ildikó és még nagyon sokan a non-profit szférából. A válaszok mindenféleképen fontosak, ha elmaradnak, akkor is. Egyébként a pontos ellenőrizhetőség érdekében, a kérdőíveket csak személyre szóló jelszó megadásával lehet majd kitölteni, illetve Gábor, a hivatalos, hiteles forma érdekében, levélben is elküldi kérdéseit. Bakos Gábor Budapesten él, úgyhogy ő nem a tőkemilliók szövevényes érdek játékában utazik, mint hasonlóan politikus amerikai kollegák, vagy egy-egy hazai művész, hanem kutatja a honorárium avagy végül is a pénz hiányának okát, kutatja, hogy a helyzet olyan e, mint amilyennek tűnik? Personal Press Project-e, a művészek prostituált állapotán felháborodva, pénz és adatgyűjtéseket szervez. Azt, hogy a képzőművészek életével kapcsolatban mit értek prostitúció alatt, remélem nem kell kifejtenem. A kérdés csak az, hogy melyik piacon vállnak áruvá, és, ha megalázó viszonyokban, "mellékállásban" kell alkotniuk, akkor néha ez picit egyeseket elgondolkodtat. Végül is ezt a munkát, számadatokban rögzíthető felháborodásnak tartom, illetve arányokban kimutatott művész-szerepnek de inkább csak statiszta állásnak, ahol néha többet is kívánnának mondani, mint egyszavas belépőt. Politikus kérdésekkel állunk szemben, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az adott intézmények igazgatóinak címezte őket Bakos. A válaszok alkotják majd, a "kérdést" magát, hiszen ha megérkeznek, akkor ez egy értékes adat-mű, ha nem érkeznek meg, akkor pedig miért-nincs-adat-mű? Érezhető, hogy hogyan formálódik a politika és a retorika műalkotássá, manapság is.
Sugár János munkájában A nyitókép két részre osztott, X és Y, amit épp úgy érthetek xy-nak, mint egy általános, nem identifikálható alanynak, de érthetem kromoszómáknak is, amik a sarkokban, kis-ikon méretben is feltűnnek egymásra utalva. X és Y, azaz kép és hang. Illetve azonos elemekből ( / kis vonalakból) épülő, ámbár az y esetében egy szárban, az x esetében két irányban végződő jel. Írásjel is, amitől Sugár János esetében nem tekinthetünk el. Egymáshoz kapcsolódnak, de nem társulnak, azaz nem illenek össze. Ipari videó felvételek, budapesti utcák képei, középpontban a gépjárműforgalommal. Ezek párosulnak magánjellegű üzenetrögzítő kazetták bejövő üzeneteivel. A felvételeket Peternák Miklós és Sugár János készítették az 1980-as években. Az ember akkor nézheti meg ezeket, ha szavakkal fizet. Ahogy Sugár János mondja, ez az interaktivitás ára. Ha meg szeretnénk nézni az "egy szavak" gyűjteményét cserébe három szót kell beírnunk, vagyis három szóval fizetünk. A három szavak gyűjteményéért pedig öt szóval. Az öt szavak szótáráért személyesen fel kell keresnünk a művészt, az mrf e-mail címén. Hogy nála mivel kell fizetni azt nem tudom, de próbálják majd meg.
Nagyon tetszett, ahogy Sugár János, végül is kivezeti a fogyasztót az internet virtuális teréből több szempontból is. Kivezetnek a képek, a hangok és a szavakkal történő gazdasági tranzakciók is. A képek a nyílt utcára, a hangok a magánélet szövetébe, a kifizetett szavakkal pedig ,önök, saját kíváncsiságuktól hajtva az alkotóval kerülhetnek kapcsolatba. Sugár önöket linkeli vissza az életbe. Mint egy film. Kattintsanak ide, kattintsanak oda és máris a valóágban találják magukat. Itt korábbi forrásokból, rögzítésekből lesz újra élő, működő lánc.
Más oldalról pedig nézzük majd a 80as évek, Ladákkal teli budapesti utcáit, a kontextusukból kiszakított viccesnek tűnő hangüzeneteket, amik látszólag nincsenek kapcsolatban sem a képekkel, sem a kifizetet szavakkal. De mégis együttműködnek valahogy.
Beöthy Balázs: a tőle megszokott kapcsoló (linkelő) technikát alkalmazta, de itt hálóban elrendezve, több kapcsolat szintjén, újrafelhasznált (recycled) anyagból. A nyitókép utal Alexei Shulgin-nek, a geocities-en látható projektjére (ott zászlók vannak nő ismerőseinek nemzetiségére utalva, a lányok listája jelenik meg a bal felső sarokban, ami itt a témához kapcsolódva átalakul. A felvillanó négyzetek közül az elsőn számok vannak, nagyító effekttel, amik a számokon vagy a megszámozhatóságon túl egy gyermekkori lázra is utalnak, amit Balázs lázas szám-vízióként élt át (ehhez kapcsolható egyik nemrégiben hozzám címzett e-mail-je is, amit "Barátod Nemecsek Ernő"-ként szignált). Ha erre a nagyító effektes dologra klikkelünk megindul az ismerősök listája. (erre mindjárt visszatérek)
A harmadik négyzetre klikkelve két, fotón megörökített Balázsra lelünk, a cumizó bébi a dohányzó kamasszal kerül párhuzamba. Persze érdekes a póz hasonlósága, de Balázst is érdekli, hogy mi történt a két pillanat között eltelt időben vele, azon kívül, hogy nagyobb lett és megváltoztatta szokásait. Balázst az arc, arckifejezés változása nagyon izgatja, hiszen azokat a viszonyokat tükrözik, amikbe életünk folyamán kerülünk. Erre utal egy másik kép-pár is, szintén kicsiny Balázs (ez még lehet egy link az igazi Kicsiny Balázshoz és egyáltalán a Balázs-identitásához, minthogy "aludj el szépen kis Balázs"), illetve hasonló pózban, mosollyal pár évvel később. Ugyancsak az embert körülvevő viszonyokra utal a megjelenő névlista, amin Balázs születésétől fogva felsorolja azokat, akikkel jelentősebb kapcsolatba került, mintegy meghatározva ezzel jelenbeli önmagát. Ez történt tehát a két kép között. Úgy is érthetnénk: "Köszi mindenkinek, miattatok vagyok ami vagyok!" Vagyis a ti viszonyaitokban létezem.
A listán szereplő nevek, színek szerint vannak csoportosítva, a kapcsolatok formájára, minőségére utalva. Érdemes átnézni az azonos színű csoportokat, érdekes lehet sokak számára, mármint az, hogy hol helyezkednek el a Balázsban.
Ehhez kapcsolódnak a különböző "adalékok", amiket az ismeretek adnak az embernek. A tudat és a tudattalan. Hipnotikus Önarckép. Tulajdon képen az Önportré újfajta megoldása, a test, mint belső és külső viszonyok között létrejövő dokumentum. Lenyomat, ami a megtett úton folyamatos változásban van, mégis őriz valamit. Néha groteszk módon eltorzul, néha vonzóan megformálódik. A mosoly és a keserűség arcainak oda-vissza játszó átmenetei.
Érdemes felfigyelnünk olyan részletekre is, mint ^ÄA dohányzás súlyosan károsítja az ön és környezete egészségét.", hiszen a dohányzás bemutatása nem csak, hogy nem politikus, de gonosz, környezetünk ellen irányuló tett, amint ezt a felirat mondja. Persze a másik oldalról, csak egy a sok közül. Szavainkkal épp úgy romboljuk egymást, mint füstünkkel, vagy a munkában ugyancsak megjelenő vírusokkal. Igaz itt kompjúter vírusokról van szó, de azok lehetnek igaziak is. Vigyázzunk, ha Beöthy Balázs lapjára tévedünk, megfertőzheti gépünket a Vírus Kutató Intézet archívumából beszerzett különböző fertőzésekkel, gépi influenzákkal. Egyik másiktól, csak gyengébb náthát kaphat számítógépünk, de vannak halálos, gyógyíthatatlan formációk is.
Viszonyok minden felé. Vagy "Hálóba feszítve", Soft recycled but hard "Könnyelműnek tűnő, de nehezen emészthető" kiadásban. Second-hand (másodkézből való) öltözködés, aminél megérezzük, hogy a kabát már egyszer valaki testére átformálódott, és nekünk egy kicsit az ő testének nyomait is viselnünk kell.
Gerhes Gábor: save-et parancsol, vagy úgy is mondhatnám save-et reklámoz. Netes banner-re hasonlító mini reklámon, azt láthatjuk, hogy figyelmünket, nem, a "gyere kattints rám" vagy "hívd a parti line-t", "gyere ide", "menj oda" szövegek hívják fel, hanem neonreklámok hangulatát idéző ismétlődő felszólítás: save, save. Egyébként, ha neonreklámra gondolok, körbefutó fénysorokra, ezzel kapcsolatban Gábor is elmondta, munka közben eszébe jutott, hogy a technikai eszközeink ellenére, egészen egyszerű módszereket alkalmazunk egy munka elkészítésénél. A film őseire gondolt. Ez a munka 17 frame-ből áll össze amik végtelenül ismétlődve pörögnek körbe-körbe, illetve tűnnek fel egymás után, mint Maybridge lovai. Visszatérve egy szóra a reklámok kérdéséhez, pontosabban az interneten található banner-ekhez, azok leginkább az utcai reklámok, óriásplakátok, neonok, és egyéb reklámhordozók hatásaival politizálnak, és így próbálják az utca terét a virtuális térbe emelni. Ha végignézzük, hogy mi történt az út menti óriásplakátokkal, a gépjárművek fejlődése során(első sorban a sebességre, a nagyobb és jobb belátást biztosító szélvédőkre, illetve az autós audio technikákra gondolok) , akkor észrevesszük, hogy a fő kérdés: - Hogyan lehet egyre kevesebb másodperc alatt, viszont jobb képpel, esetleg narratív hanggal hozzásegítve, az autóban ülőknek egy terméket eladni. Nem véletlen, hogy a részletek , ma központi kérdéssé váltak. Az utca terének átalakulása sok esetben persze végső soron fókuszunk átalakulása is. Persze a save-et elég sokat használjuk, mégis csak van valami felhívás, vagy kihívás ebben a dologban. Gerhes Gábor végighúzza ujját a menüsoron, mint egy zongorán, majd a félhangok között erősen megüti a save-et. Amit érthetek úgy is, hogy rögzíts valamit és úgy is hogy ments meg valamit. De mit is tehetek én? Klikkelek ide, klikkelek oda de a save csak megy körbe-körbe. Adott. Mit rögzíthetünk, mit menthetünk meg, vagy el? Mik szabják meg döntéseink határait? Mire van lehetőségünk? Egy felszólítás, ami megdöbbent minket, hiszen cselekvésképtelenek vagyunk. Már maguk az ellentmondások is bosszantóan jók. Ez valami olyan dolog, ami lehetőségeket sohasem ad, csak számon kér.
Koronczi Endre és Umann Kornél együttműködve valósították meg Álkeresőjüket, ami HagyMa névre hallgat utalva ezzel mind Magyarországon, mind a keresésben fellelhető jellegzetességekre. Vagy, ahogy az alkotók mondják: "Azért HagyMa, mert a hagyma kicsit büdös, de olcsó és főleg a Miénk". Folytatva ezzel az oly kedves, zöldség-gyümölcsös magyar metaforát. Tehát TANÚ.
"Mit is keresünk, mit szeretnénk látni? Kutatva a keresést, hogyan lehet abból használható adatbázist készíteni. A kereső keresője. Végül is a legizgalmasabb dolog, azt megfigyelni, hogy mások mit szeretnének megfigyelni. Leleplezés. Lehet e adatokkal leleplezni embereket? Majd toplista. Melyek a legtöbbször keresett szavak? Az alkotók véleményét idézném: ^ÄA tapasztalatok szerint például amikor valaki ismeretlenül találkozik egy keresőfelülettel, az esetek nagy többségében első próbálkozásai között a saját nevét is beírja, majd a hobbyját, a foglalkozását, vagy a főbb érdeklődési területét". Na persze! Mindenki önmagát írja be, gondolom ezért érdekes egy ilyen motor. Személyiségjegy összedaráló, vagy általános tendencia gép. Mit is tudunk meg abból, hogy 10ezer szex keresésre jut 1 tánciskola search, vagy abból, hogy 10 hagymára jut egy körte. Mint a HagyMa információs-oldalairól kiderül az alkotók egy eredeti kereső-motort szerettek volna felhasználni, de a "belső dokumentumok, melyeket a keresőprogramok generálnak, nem hozhatóak nyilvánosságra", mondják. Akkor valami miatt mégis csak nagyon vigyáznak rájuk?! Vagy csak az internettel kapcsolatban alakuló, elég tisztázatlan jogi helyzettől félnek? A HagyMa megjelenése, szándékosan hasonló a Heurékáéhoz és nem a véletlen műve, de szándékosan akar különbözni is tőle, legalább annyira, hogy semmiképpen ne legyen összetéveszthető."
HALÓ.DOK számunk jelképének ezt a magyar tárgykultúrában szokatlanul szép papírkosár, vagy kuka design-t választottam aminek, azon kívül, hogy jó tárgynak tartom, további jelentősége is van. Kétszer is dolgoztam művészeti galériában Budapesten és San Francisco-ban is. Mindkét helyen, pár nappal azután, hogy elkezdtem dolgozni, figyelmeztettek kollegáim, hogy ha valamit biztosan meg szeretnék semmisíteni semmi képen ne dobjam a szemetesbe, ugyanis a főnök első dolga amikor bejön, hogy bezárkózik a közös irodába és átnézi a szemetes tartalmát. A jó főnök ugyanis a szemetesben keresi a legizgalmasabb dokumentumokat és nyomokat, a polcokon és az aktákban soha.
Meg szeretnék még említeni egy olyan dolgot is, ami csak részben csatlakozik a tartalomhoz, de valahol nagyon fontos kérdés. Ez pedig a mesterségbeli, vagy technikai tudás kérdése, amit a számítógép megjelenése újra felvetett, és a művészet szempontjából is érdemes átgondolni. A modern tradícióval egyre jobban háttérbe szorult az anyag kérdése, és a egyensúly a "puszta" gondolat felé billent el, sokszor teljesen mellékesnek, vagy lényegtelennek kezelve az anyagot. Kétségkívül a számítástechnika és a számítógép, mint médium, de más esetben mint a megvalósítás, vagy a tervezés eszköze, újra felvetette a technikai tudás kérdését. Legalább olyan nehéz "megbírózni" vele, mint a márványtömbökkel, vagy a gránittal, hol itt reped, hol ott. Úgyhogy a most következő köszönetnyilvánítás minden alkotónak együtt szól. Sőt, valószínű, hogy előbb-utóbb, az anyaggal való küzdelem is művészettörténeti kérdés lesz. Mindannyiunknak tapasztalattal szolgált ez az együttműködés, és itt szeretném megköszönni, a megvalósításhoz nyújtott segítséget a Számítástechnikai Automatizálási Kutató Intézetből (röviden SZTAKI), Kovács Lászlónak, Micsik Andrásnak, Tersztenyák Lászlónak , Kiss Gergőnek, Zsámboki Istvánnak, akik azon túl, hogy a folyóiratot RENDSZERES JELLEGGEL fenntartják, illetve arculatát technikailag koordinálják, a decemberi számban segítséget nyújtottak Bakos Gábor, Eperjesi Ági, Várnai Gyula és Weber Imre munkájának a megvalósításában. Köszönjük Alien-nek Sugár János alkotásában végzett munkáját. Szintén köszönöm Umann Kornél segítségét Koronczi Endre művénél, illetve Gerhes Gábor és Beöthy Balázs közreműködését, saját munkájuk megvalósításában. Nagyon köszönjük a Soros Alapítványnak, a C3-nak és Peternák Miklósnak személyesen is, az anyagi, technikai és egyéb támogatását, illetve a Nemzeti Kulturális Alap hozzájárulását.
Nemes Attila