15. vers
| |
Engem a váróterem menekülésre ösztönöz. Engem nem, én ott a kalandot érzem, s a végtelent. Gondolva mindenféle képtelent........ Nappalaim porszempont, lárvaének, tények. S éjjel újra a megbillenô fények. Néha nem is fények, csak csillagok Miket kóbor pofon után láthatok Jönnek a mókás űrlények S nyomukban az űrlányok Kiket üldöznek galád űrzsiványok Őket hajtják markos űrpandúrok Mint űrcicákat az űrkandúrok De megérkeztek már az űrkatonák Kik most tartottak éppen űrvacsorát Űrkolbászt ettek űrhagymával Majd űrriadót fújtak űrfanfárral Nagyot ugrott az űrkapitány Majd fenn termett egy űrparipán És szembenézett egy űrszamárral Fél ésszel, mégis bátran Suhant a ló, s nem is látta Hogy diszno akadt a farkara Ekkorra mar megbanta Hogy a kajáját kihányta De jaj! Ki szól itt? Vaksötétben ki szólít? A vén banya,az öreg Szűcsné, Csak ne latnam a sotetben vilagitni szemeit. Banyarem, az szelid kaland, eletembol nem tagit, Eletemnek sorscsapasa, csak azt tudnam, mit all itt. |