15. vers








Engem a váróterem menekülésre ösztönöz.
Engem nem, én ott a kalandot érzem, s a végtelent.
Gondolva mindenféle képtelent........
Nappalaim porszempont, lárvaének, tények.
S éjjel újra a megbillenô fények.
Néha nem is fények, csak csillagok
Miket kóbor pofon után láthatok
Jönnek a mókás űrlények
S nyomukban az űrlányok
Kiket üldöznek galád űrzsiványok
Őket hajtják markos űrpandúrok
Mint űrcicákat az űrkandúrok
De megérkeztek már az űrkatonák
Kik most tartottak éppen űrvacsorát
Űrkolbászt ettek űrhagymával
Majd űrriadót fújtak űrfanfárral
Nagyot ugrott az űrkapitány
Majd fenn termett egy űrparipán
És szembenézett egy űrszamárral
Fél ésszel, mégis bátran
Suhant a ló, s nem is látta
Hogy diszno akadt a farkara
Ekkorra mar megbanta
Hogy a kajáját kihányta
De jaj! Ki szól itt?
Vaksötétben ki szólít?
A vén banya,az öreg Szűcsné,
Csak ne latnam a sotetben vilagitni szemeit.
Banyarem, az szelid kaland, eletembol nem tagit,
Eletemnek sorscsapasa, csak azt tudnam, mit all itt.