25. vers








Engem a váróterem menekülésre ösztönöz.
Ez az a hely, ahol a kalauz söröz
-ik. És böfög és nagyokat durrogat,
Várva, hogy eltolat a vonat.
Eme élményből nem, nem kérek én,
Agyamban így nem fogan költemény.
A váróterem padja úgyis kőkemény,
S nem lakja más csak fonnyadt bőregér.
Kimegyek inkább a szabadba,
Rousseau-val szólva ágról szakadva.
Vár reám a kocsma, s a haverek,
Melyekre - ha tetszik - egyet, mást ráverek.
Aztán vidáman merednek rám a kandeláberek,
Amint kiterülve fekszem az utca kövén,
Beburkol engem a kétes esti fény.
pirul a hold mikozben rammered
Az eső is lassan elered.
Érzem, amint az idő megáll,
Ereimből elillant már a Chivas-Regal.
Számban áporodott, mocskos íz kesereg,
Az eső már csak csepereg,
Didereg a szalonka,
Mert nincs neki balonka-
báttya.
Engem meg a nagy hidegben kerülget a nátyha.
Mi segíthet ezen vajon? Biztos hogy nem óvszer...
Más nem marad itt már hátra, csak a Cirok-módszer.
Négykézlábon hazamászok, vár reám ott sok tál.
Számolgatom: egy tál, két tál, hány-tál?
Ez az mire vágytál!