62. vers








Mikorra este lett, mikorra kert, azóta omlás.
Omlás, és pusztulás, mi mindent eltemetett
Eltemetett és elfeledtetett mindent, mint a romlás, Mely jön, feltartózhatatlan, és rettegetten.
És jön, jön közelebb, míg nem VÉGE!!!Vége mindennek, ég veletek!
Üres elmék közt él csak emléketek. Halálba kiáltott jaj-szó lett nevetek. Remény kapaszkodik a sziklák szélén, míg le nem húzza a mélybe egy örvény.
Bevallom, tetteimnek bilincse a törvény
ilyet sem 101
s noha csak én vagyok itt nem elég a szó... jó, hogy nem vagy
távolabb is nézhetek, és élhetem léted fanyar sorsát
Oly ködös a távol, de rettent, hogy itt tán sanyar sors vár
De mégis döntés; a perc súlya kongva hull le bennem,
Megáll a Kozmosz, s a szálak gúzsba kötnek engem
Köröttem a sok lehetőség fonal fonta háló
S mégis úgy érzem, kezemben porrá málló
márványtömb az élet, melyre felróják történetem...
hogy aztán fenn lógjon a neten
S úrrá lesz rajtam a lelkemre szálló
bánat, hogy miért ez az egész;
hogy hol vagyok, s vagyok-e még?
rfrfrf
Talán majd egy gyilkos nemzedék
Megtalál és felnevet
Hogy akart-e vagy csak kergetett
Álmokat és vágyakat?
Itt ülök a hátamat
Ennek a barna széknek döntve
Bolyongok a ködbe'
A kijáratot még nem tudom
Hol keressem... Vállalom
A tévedés lehetőségét