62. vers
| |
Mikorra este lett, mikorra kert, azóta omlás. Omlás, és pusztulás, mi mindent eltemetett Eltemetett és elfeledtetett mindent, mint a romlás, Mely jön, feltartózhatatlan, és rettegetten. És jön, jön közelebb, míg nem VÉGE!!!Vége mindennek, ég veletek! Üres elmék közt él csak emléketek. Halálba kiáltott jaj-szó lett nevetek. Remény kapaszkodik a sziklák szélén, míg le nem húzza a mélybe egy örvény. Bevallom, tetteimnek bilincse a törvény ilyet sem 101 s noha csak én vagyok itt nem elég a szó... jó, hogy nem vagy távolabb is nézhetek, és élhetem léted fanyar sorsát Oly ködös a távol, de rettent, hogy itt tán sanyar sors vár De mégis döntés; a perc súlya kongva hull le bennem, Megáll a Kozmosz, s a szálak gúzsba kötnek engem Köröttem a sok lehetőség fonal fonta háló S mégis úgy érzem, kezemben porrá málló márványtömb az élet, melyre felróják történetem... hogy aztán fenn lógjon a neten S úrrá lesz rajtam a lelkemre szálló bánat, hogy miért ez az egész; hogy hol vagyok, s vagyok-e még? rfrfrf Talán majd egy gyilkos nemzedék Megtalál és felnevet Hogy akart-e vagy csak kergetett Álmokat és vágyakat? Itt ülök a hátamat Ennek a barna széknek döntve Bolyongok a ködbe' A kijáratot még nem tudom Hol keressem... Vállalom A tévedés lehetőségét |