65. vers

Engem a váróterem menekülésre ösztönöz. Hát az se piskóta, ki e sorra kapásból rögtönöz Legyen az szép, de legalábbis mély értelmű Üres sínek között botlik lábam Tekintve, hogy "teli" sinek közt maradva Én s a két lábam botlanánk három darabba' Mi a szösz? Az ablakon már az ősz köszön be lá Látom, sokakat hidegen hagy ez... Hát nem érzitek árnyékát sem annak, amit Ady Endre? Vagy a halhatatlan Attilánk érzett, s papírra vetve üzeni el nem évülőn, hogy halandó vagy, s ez nem deremeszti szíved, nem omolsz remegve Teremtőd elé, "Te nyomorú faj, gyáva nemzedék"?! Alig hiszem, hogy Madách oly régen élt, hogy meg sem értik már örök üzenetét... Messze tűnik, tova az örök ízű lét. Semmi sem örök; minden mulandó Az íz is elillan, s a csont is porlandó Legyen élted sebes vagy lassú parlando Minden virág elvirít egyszer És ezen nem segít semmiféle vegyszer Ám éppen muladósága, teszi széppé Ez varázsolhatja csak egyedi ékké Felbecsülhetelen, egyedi értékké. S önmagában ugyan mi a szerelem? Hormonok diktálta, céltalan érzelem Színes limlom halma, s mind értéktelen A pár által, aki rabja; általa lesz a csodává.