Mille cente mile...

még annál is több!

Tízen (Méder Áron, Méder Boglárka, Méder István, Mészöly Gábor, Nagy Ervin, Polákovics István, Radványi Tibor, Soltész Ágota, Stadler Csaba és Zagyi Attila) az Oreanthi II nevű SUN FIZZ, 41 láb hosszú hajóval, két hét alatt megtettük az Athén-Kréta-Ciprus-Ródosz-Santorini-Athén körutat (lásd táblázat). Mivel a szokásos túráknál ez nagyobb (mintha két hétig naponta megkerültük volna a Balatont), eseményekben sem szegény út volt, úgy gondoljuk érdemes róla beszámolni. Lehet ez például a mi kis hozzájárulásunk a millecentenáriumi ünnepségekhez (1100 tmf)...

Részletes kronologikus beszámoló helyett inkább eseménycentrikus módot választottam. Rendszeres jegyzetelésre nemigen volt lehetőség (a hivatalos napló-vezetés elég sok energiát igényelt, ezenkívül Áron vezetett elég lakonikus naplót, Ervin a hajózás fontosabb eseményeit jegyezte, Ágota a városleírásoknál segített be, a legtöbb fotót Zagyi Attila és Mészöly Gábor készítették).

Az elhatározás, előkészületek

Mottó: Navigare necesse est
(Hajózási Felügyelet)

Az új szabályok értelmében a 30 tmf-es papírom 1996 végén visszaminősülne 12 tmf-re. Ezt úgy lehet elkerülni, ha leteszem a II. osztályú (200 tmf) vizsgát, melynek előfeltétele 1000 tmf lehajózása (innen a mottó). Legolcsóbban egy kéthetes non-stop túrával, a még 30 tmf-es papír birtokában (azaz 96-ban) tehető meg e táv.

A térképre tekintve rögtön Ciprust szúrtam ki, a célnak megfelel, érdekes és kihívó vállalkozásnak tűnt. Közben beirtakoztam Ugróczky Lacihoz egy megfelelő tanfolyamra. Itt kezdtem legénységet toborozni a törzscsapathoz (Pi-kapitány és a gyerekeim), Attila és Ervin így került a csapatba. Ugróczky a tervet merésznek, de megvalósíthatónak tartotta. A hajóra még december végén kértem árajánlatot, januárban már az előleget is elküldtem. Tavaly ezzel a hajóval túráztunk a Kikládokon, főleg cirkáló és viharálló képessége tetszett.

Ágota (a Balatonalmádi Vízimentők SE elnöke) már korábban jelezte résztvételi szándékát, az ő révén került a csapatba Gábor. A hajó tíz fős, még ketten hiányoztak. Csaba a Hajó magazinban megjelent hirdetésre jelentkezett, a "tizedik utas" -Tibor- pedig az INTERNET révén került a csapatba (az utolsó pillanatban).

Pi-kapitánnyal közösen vettünk egy használt GPS-t (műholdas helyzet-meghatározásra szolgáló készülék - remélem érthető, miért használunk gyakran rövidítéseket és idegen szavakat...) és szeksztánst. Ugróczky Ciprusi térképeket és Pillot-ot kölcsönzött (a hajón csak a görög vizekre voltak térképek). Spyros (a bérbeadó - amúgy versenyző) és több vitorlás szaktekintély egybehangzóan túl nagynak tartotta a vállalkozást. Ezt én is éreztem, többször hangoztattam: szükség esetén Ciprus felé, de Ciprus elérése nélkül is visszafordulunk. Ez akár hat napi non-stop vitorlázást is jelenthet (tíz fő esetén jelentős víz és élelmiszerkészlet szükséges...)

Leutazás, behajózás

Az előkészületek során többször találkoztunk, megbeszéltük a leutazást, a menüt, 50 eFt-ért megvettük a hozzávalókat. Előző évben csak két kocsival utaztunk (szintén tízen), de most ez aligha ment volna a sok cucc miatt. Három kocsi mellett döntöttünk, szerencsére az én hatéves Skodám nem volt köztük. (Ugyanis időközben ellopták, de utunkat meghiúsítani nem tudták!)

Utolsó előtti napon a kollégám a BBC-ben hallja: száj- és körömfájás járvány miatt Macedóniába élelmiszert se be-, se kivinni nem lehet. Ez nem lehet! Mi már megvettük a kaját, 50 eFt-ért! Fél nap folyamatos telefonálás: Magyar Autó Klub információs szolgálata, Szerb Követség, ÁNTSZ, Járványügyi Hivatal, Külügyminisztérium, Belügyminisztérium, Földművelési Minisztérium, Állatorvosi Egyetem (ezek mind egymást ajánlgatták), de nem tudtunk meg semmi biztosat. Az útvonal-változtatás legalább annyi bonyodalmat és bizonytalanságot rejtett, így úgy tettünk mintha semmi sem történt volna: és bejött! Csupán 5-5 DEM fertőtlenítési díjat kellett fizetnünk. A tervezett időben és a tervezett bonyodalmakkal érkeztünk Kalamaki kikötőbe, ahol már várt Spyros meg a legfrissebb INTERNET-ről levadászott 144 órás időjárás-előrejelzés, amit kollégáim faxoltak utánam. Nem volt bíztató: 15 % valószínűsége lett volna egy nagyon kedvező szélnek, maradt helyette a kedvezőtlen uralkodó széljárás.

A hajóátvétel gyorsan zajlott. Az üzemanyag-tartállyal az előzőknek gondjuk volt, valahogy eltömődött a kifolyónyílás, és leállt a motor. Ha véletlenül nekünk is gondunk lenne, fújjunk be az üzemanyag-tömlőbe, vagy egy másik tömlővel tápláljuk a motort. Mellesleg a szintjelző sem jó, de ha ez utóbbi módon járatjuk a motort, azt úgyis ki kell szerelni... Mindezt részletesen megmutatta, és csodák csodája, véletlenül állandóan gondunk volt, s bár már szakértői lettünk a motornak, a legkritikusabb pillanatokban még minket is cserben hagyott!

Kréta, a knosszoszi palota

Bő másfél napig (42 óra) tartott az út Heraklionig. Kedvező szél, hullámzás, délben egy kis fürdésre való szélcsend, szóval ideális körülmények. Tervszerinti érkezés (reggel 6-kor), reggelizés, be- és kijelentkezés (t.i. a következő tervbe vett kikötés -a ciprusi Paphos- már Görögországon kívül esik).

Közeledünk a több ezer éves városhoz, Knosszosz kikötőjéhez. Héraklész városából, Heraklionból először a kétemeletes csipkés velencei erődítményt látjuk meg, majd a komor vámhivatalt.

Hátrahagyva kapitányunkat -akire a hajóval kapcsolatos tennivalók várnak- rövid városnéző útra indulunk. Estig kevés időnk van, így mindjárt Knosszosz felé vesszük utunkat. Mínosz király négyezer évvel ezelőtt épült városa még a görög időkben is Kréta legnagyobb városa volt. Az i.e. 1700 körül épült városméretű palota romjait látva meglegyint a mítoszok szele. Itt élt hát a bölcs és igazságos Mínosz király, feleségével és szörnyszülött fiával a Mínotaurusszal... Neki építtette Daidalosz ezt a labürinthoszt...

Lenyűgöző épületegyüttes lehetett, hisz még ma is elképedve állunk méretei, terei, csarnokai előtt. A szentélyek, tróntermek, fürdők hangulatában, a megmaradt freskók, domborművek, kőpadok éreztetik lakóik halhatatlanságát, méltóságát... A fürdőkádak, kádak, vízöblítéses illemhelyek, csatornák mutatják a kor fantasztikus fejlettségét.

A hatalmas központi udvar -néhány freskó segítségével- elképzelteti velünk a legendás bikajátékokat az izgatott nézőközönséggel. A rengeteg raktár, üreg, mélyedés, embermagasságú tárolóedények láttán elgondolkodunk, mire kellett ilyen elképesztő mennyiségű élelem. A palota, s a közelében levő mínoszi híd, színház, karavánszeráj eltörpíti az elmúlt 3-4000 évnyi fejlődést.

Az iszonyú hőségben hajónkhoz hazamenet magunkba mélyedünk. Egy kis tengeri frissítés után még nekivágunk Heraklionnak. A régészeti múzeum páratlan kincsei még a régmúltban tartanak. A kormányzósági palota (Loggja), fegyvertár (mai városháza) a hercegi palota megmaradt boltívei, a San Marco bazilika oszlopsora megragad, pillanatok alatt évezredeket repít minket: a Velencei Köztársaság fővárosában vagyunk. A Morosini kút medencéjét négy kőoroszlán tartja, szájukból víz szökik. Domborművei visszahívnak a tengerre: delfinek és tengeri szörnyek juttatják eszünkbe az idő múlását, mennünk kell. Poszeidon hatalmas szobra valaha a kút tetején állt. Jó lesz nem magunkra vonni haragját, hisz messzire akarunk jutni még a tengeren...

Két élményemet én is megemlíteném. Az egyik a delfines freskó: úgy sugárzott belőle a delfinek szeretete, hogy teljesen azonosultam alkotójával. (Ez az érzés pár nappal később, a delfinekkel való találkozáskor szószerint megelevenedett!) A másik a múzeumban történt: a sok csodálnivaló miatt már szinte fásultan bámultam a több ezer éves női ékszereket, amikor hirtelen egy furcsa érzés kerített hatalmába. Talán az ékszerek jó állapota, időtálló szépsége miatt arra gondoltam, akár ma is ékesíthetne egy csinos hölgyet. Ekkor éreztem meg (eddig csak tudtam!), hogy egykori viselője éppúgy hús-vér nő volt mint a ma élők. Ezek a tárgyak több ezer éves távot áthidalva idevarázsolták viselőiket...

Nos, elég az álmodozásból! Este hatkor indultunk. A kikötőben tettünk még egy tiszteletkört, -hogy egy nagyhajót el ne gázoljunk- majd: irány Ciprus!

A delfinek és a vízálló fényképezőgép

Már két napja mentünk folyamatosan. Előző nap dél körül volt egy kis szélcsend, engedélyeztünk magunknak egy kis úszkálást, fürdést. Előkerültek a maszkok és uszonyok, úszkáltunk a hajó alatt, gyönyörű volt a tenger. Elővettem az 5 méterig vízálló (eladáskor az eladó szerint 10 métert is kibíró) AS-1 fényképezőgépemet. Két hónapja egy horvátországi búvártúrán már cserbenhagyott, garanciában megjavították, most óvatos voltam: egy méter alá nem mentem. Készítettem egy pár fotót a hajó aljáról (meg az ott úszkálókról).

Különben hátszélben és raumban (3/4-ed szélben), elfogadható tempóban haladtunk. Elég nagyok voltak a hullámok, hátulról értek minket utol, így egész lassú imbolygást eredményeztek. Ez általában rosszullétet okoz, de most csak egy-két emberen látszott. A leutazás miatt fáradtan indultunk, az éjszakai és hajnali ügyeletek fokozták ezt, a legtöbben aludtak (az edénycsörrenésre persze mindenki felébredt). Úgy tűnik, az alvás kiváló módja a tengeribetegség elkerülésének.

A látóhatárig minden kihalt volt. Erről a Deserted Horizonts nevű cég jutott eszembe (tőlük béreltünk két évvel ezelőtt egy Atlantik 49-es luxus-jachtot) nevük most a megtestesült valóság volt. Élményszámba ment egy-egy hajó, kardhal megpillantása, hát még ha delfint láttunk! Már Kréta felé menet is láttunk egy párat, de most legalább ötven delfin nyüzsgött a hajó körül és közelében. Csak egy halk kiáltás hangzott el, DELFINEK! Az ébrenlevők kapkodva keresték fényképezőgépeiket, távcsövek kerültek elő, izgatottan rohangáltak a fedélzeten (ez a hajó gyomrában legalább lódobogásnak hatott) és pillanatok alatt mindenki a fedélzeten tolongott.

Lenyűgöző volt! A hajó mindkét oldalán, a hajóval párhuzamosan, az orra alatt, útját keresztezve, csoportosan ki-ki ugrálva, 7 csomós (13 km/óra) sebességgel valóságos show műsort adtak elő. Én is előkaptam a fényképezőgépem, de az megint csütörtököt mondott! Így erről víz alatti felvétel már nem készülhetett, sőt a továbbiakban sem tudtam a csodálatos víz alatti világot fényképezni. Ez nagyon bosszantott. Így viszont 15-20 percig csodálhattuk őket, benyújtott lábammal meg is érintettem az egyiket, szinte extázisba kerültünk. Magam sem értem mi lehet e titokzatos kölcsönös vonzalom magyarázata, de úgy érzem, erősebb mint más állatfajoknál...

Ciprus, a volt gyarmat

Ciprusi célkikötőnk Paphos. Már sötét volt, amikor megpillantottuk a világítótornyot. A part elég sekély, zátonyos, egy jól meghatározott (térképen jelölt) nyomvonalon (csövön) kell bemenni, és ha jó úton vagyunk, egy bójával kell találkozzunk. Nos, talán tíznél is többen tolongtunk a fedélzeten, fürkésztük a sötétséget, és egyöntetűen mindenki mást látott. Elképzelhető micsoda meglepetésként ért mindenkit, hogy mégis megtaláltuk a bóját...

Éjjel kettőkor érkeztünk a kikötőbe. Azon a részen ahol a hajónk merülése megengedte volna a kikötést nem volt szabad hely, így egy teknőstenyésztő ketrecre kötöttünk. A ciprusi zászlót és a Q-lobogót (jelentése: "hajónk járványmentes, engedélyt kérünk a kikötésre") már korábban felhúztuk, de a sötétben ez úgysem látszott. Egy éjjeli őr (rendőr?) megkért, hogy reggelig ne hagyjuk el a hajót (gondolom nem volt kedve adminisztrálni), amit főleg a lányok fogadtak "kitörő lelkesedéssel". Még volt egy kis "hajówhisky", megünnepeltük célbaérésünket.

Reggel mikor kikémleltem, egy angol úriember tartott bóján álló hajójához, megkértem vigyen ki az útlevél és vámvizsgálat lebonyolítására. Amikor whiskyvel kínáltuk, megrökönyödve mutatott a napra. Tudom, van egy olyan angol mondás, hogy amíg a nap le nem nyugszik nem isznak alkoholt, de ez annyira komoly, mint a mi "ki korán kel..." mondásunk. Én épp angoloktól hallottam az "eye-opener" kifejezést, ami a mi "pálinkás jóreggelt"-ünk megfelelője. Ez csakis valami csudabogár lehetett...

Az útlevél és vámvizsgálat simán ment. Az egyik útlevél véletlenül Athénban maradt, 10 fős személyzeti jegyzék, 9 útlevél, ez itt fel se tünt... A kikötői díj -vízvétellel- méltányos összeg volt, ráadásul ajánlottak egy "üzletembert" akitől üzemanyagot vehetünk és este 6-ig a helyére állhatunk. Kezdődött a városnézés.

Ciprus három földrész találkozásánál fekszik, ennek megfelelően ősi kultúrközpont (t.i. sorra váltogatták egymást a különböző hódítók...) Az ókori görög kultúra szerves része, ezt Homéroszon kívül régészeti leletei is bizonyítják. I.e.294-ben az egyiptomi Ptolemaioszok hódították meg, később rómaiak. I.sz. 45-ben Pál apostol honosította meg a kereszténységet. 1191-ben a keresztes lovagok révén Velence uralma alá került, 1511-ben a törökök foglalták el, 1878-tól angol gyarmat. 1959-től lett független köztársaság, de 1979-től a sziget északi részét elfoglalták a törökök, ez jelenleg csak általuk elismert (török) köztársaság... Fontos még megjegyezni, hogy a Paphosztól északra fekvő öbölben kelt ki a habokból Aphrodité, a szerelem istennője!

Elindultunk hát megnézni ami mindebből megmaradt. Közvetlenül a kikötőben van egy hatalmas erőd: az eredetileg bizánci erődöt a velenceiek lerombolták, a törökök pedig mai formájában építették fel. A nevezetesebb régészeti emlékek a Dionüszosz villa csodálatos mozaik padlókkal, a Thézeusz villa a híres labirintust ábrázoló kör alakú mozaikkal, egy monumentális amfiteátrum, Szent Pál oszlopa és a közelében levő Chrysopolites bazilika, no meg a számunkra életbevágó fontosságú világítótorny. (Aphroditét sajnos nem sikerült meglátnunk, bár jelenléte érződött...)

Jólesett a gyaloglástól elfáradni, még jobban az Attila által elővarázsolt jéghideg ásványvízzel locsolni kitikkadt torkunkat. Azért egy kikötőre néző étterembe is beültünk, beszívni -no nem úgy ahogy a rosszmájúak gondolják, csupán- a jelen hangulatát. A görög szigeteken tapasztalható szokásos hangulatot határozottan, de kellemesen fűszerezte az angol gyarmati lét utóhatása. És ez mindkét félnek előnyös is...

Lassan elérkezett az indulás ideje. Még egy kis adminisztráció, bevásárlás, hatalmas zuhanyozás és irány a "cső". Most még világos volt, teljesen jó irányba mentünk, mégsem leltük a bóját. Ettől egyeseket a hideg lelt. A nap már lemenőben volt, amikor élénk szélben felhúztuk a vitorlákat és búcsút intettünk Ciprusnak. A java még hátra van!

Vágtázás a hullámok között

avagy: a Meltemi mindig szemből fúj...

Motto: Jól beállított hajót kormányozni olyan érzés,
mint szárra állított lovon vágtázni...
(Ágota megállapítása)

Ciprust elhagyva fokozatosan erősödött a szél meg a hullámok. Mikor a hullámok mérete összemérhető a hajó hosszával, akkor kell a legjobban figyelni (negyedszélben is!). A sokkal nagyobb hullámokkal sincs baj, (amíg át nem buknak), de ez a ritkább eset. Ha keresztirányban is dülöngél a hajó, meglazul, majd ismét megfeszül a vitorla. Ez utóbbi általában jó nagy csattanással jár (majd kicsattan, de nem az egészségtől!). Már tavaly kitapasztaltam, hogy a hajó kormánya alkalmas a keresztirányú dülöngélés megszüntetésére (egy teljes éjszakán keresztül folyamatosan ± 360°-ot forgattam a kormányt). Akkor az orrban "alvók" a plafon és az ágy között harmonikus rezgőmozgást végeztek. Hajnal felé kijött a bátyám, egy darabig szótlanul kapaszkodott, majd megjegyezte, már érti miért vallásosak a tengerészek...

Most a jóval nagyobb hullámok esete állt fenn (5-7 m hullámok), élvezet volt a hajót vezetni, érezni az "erők egyensúlyát" (és ezek nem kis erők!). Persze nem mindenki reagált egyformán. Egyesek (pl. Ágota, Csaba, Gábor, Áron) leplezetlen élvezettel vezették a hajót, mások méltóságteljes visszafogottsággal, de olyanok is voltak, akik a gyakori hidegzuhanynál többre értékelték az alvást.

Nézni is élvezet volt amint e kis hajó megküzd a hatalmas hullámokkal. Szinte egyesével kellett legyőzni őket, egy kis figyelmetlenség és már átfordult a hajó. (Ez elég kellemetlen, gyorsan kiengedni és áthúzni a fokkot, fordulni, ismét áthúzni, lekötni, közben lehetőleg ne is lobogjon, ebben a szélben inkább három-emberes munka volt.) Egy idő után az ember már a kormányon keresztül érzi a hajó minden rezdülését. Ez csodálatos érzés, de szükség is van rá, hiszen éjszaka nem látjuk a hullámokat. Ha minden jól van beállíva, alig kell irányítani a hajót, azt a minimális irányítást pedig úgy követi, mint a kezes bárány. Én persze még sose láttam kezes bárányt, így lehet hogy jobb Ágota hasonlata: jól beállított vásznakkal olyan érzés a kormánynál állni, mint a szárra állított lovon vágtázni... Aki pedig kezes bárányt sem látott és nem is lovagolt, talán egy vitorlással próbálja ki!

Semmi sem működik

avagy: a Meltemi semmit sem kímél...

30 órája indultunk vissza Ciprusról, természetesen ellenszélben. Tudtuk, hogy jön a Meltemi (6-8-as ÉNy-i vagy ÉK-i szél: a rosszabb eset jött be), így nem ért váratlanul a szél és a hullámok erősödése. Az új vitorlák még bírták, a reffelést próbáltam halogatni, hisz így élesebben és gyorsabban haladhattunk. A hajó belseje a dőléstől és a nagy hullámok csapkodásától olyan volt, mint egy csatatér. Beletörődtem, bár a hajón a redetlenséget nehezen viselem. A hajóban közlekedni amúgy is nehéz volt, ezt tetézte az olajos fenékvíz: erős dőléskor a hajópadló fölé is került belőle, visszadőléskor pedig végigfolyt a padlón. Már háromszor feltöröltem, de hiába.

Szinte mindenki aludt (valószínű így a legkönnyebb elkerülni a tengeribetegséget), nem voltam álmos, nem ébresztettem fel az éjfél utáni váltást. Arra koncentráltam, hogy minél simábban vigyem a hajót a nagy szélben és hullámokban, a hajó és a legénység érdekében. Egy halk roppanást hallottam és hirtelen felegyenesedett a hajó és lassan luvolni (szél felé fordulni) kezdett. A hang a fokksott (elsővitorla-feszítőkötél) felől jött, de az (még) feszes volt. Csak jó pár másodperc után vettem észre, lassan kúszik lefelé a génua. Nagyot ordítottam ("mindenki a fedélzetre" vagy valami ilyesmit) és pár perc múlva a génuát a hajókorláthoz kötözték. Nemsokára megtudtam: a vitorlát a fokkroller-re felhúzó és feszítő drótkötél szakadt el, a vitorlának semmi baja. Ennek legalább annyira örültem, mint az álmából felköltött legénység gyors és pontos munkájának.

Alig fejeztük be a génuát, szemmel láthatóan halványodni kezdtek a fényeink, majd minden kialudt. Hamar kiderült, az akkumulátor merült le teljesen. Általában napi két órát kell a motort járatni, ilyenkor lehet a hűtőt is bekapcsolni. Valaki elfelejtette kikapcsolni, ez okozhatta a hibát. Szerencsére (nyilván nem véletlenül), a motornak külön akkumulátora van, így beindítottuk, és hamarosan kigyulladtak a lámpáink. A hűtő viszont többé nem működött...

Hajnalfelé csendesedett a szél, gyorsan felhúztuk a génuát a spinakker felhúzójával. Így nem lehet rollozni (kurtítani vagy betekerni), de valahol van egy vihar-fokk is. Később kiderült ez a kötél fent súrlódik, vigyázni kell, ha ez is elmegy, nincs mivel felmenjünk az árbocra! Kisebb hullámokban egyszer már felmentem az első szálingig (árboc merevítő), mert beakadt a nagyvitorla egyik reffzsinórja, de most egyesek határozottan ellenezték felmenetelemet (mint kiderült volt egy jó drótkötél). Mivel nem volt túl sürgős, nem akartam felesleges konfliktushelyzetet létrehozni, így a fokkroller javítását egyelőre elhalasztottam.

Ervin korábban már érzett valami akadást a kormányban, most is épp ő volt az ügyeletes. Már közeledett az éjfél, amikor a hajó kormányozhatatlanná vált: elszakadt az egyik drótkötél. Még tavalyról emlékeztünk, hová kell a vészkormányt illeszteni, a vészkormány is hamar előkerült, Pi-kapitány két perc alatt a helyére illesztette. Hajnali négytől én voltam ügyeletes, volt szerencsém kipróbálni. A hajó úgy ment először, mint egy részeg tengerész: az illesztésnek nagy volt a holtjátéka, a kormány tartásához is jelentős erő kellett. Lassan kitapasztaltam, ha végig egyirányba feszítem a kormányt, a kotyogás elkerülhető. Elvileg a megdőlt hajó luvolni akar, ezt kell a kormánnyal kiküszöbölni, tehát az egyirányú feszítés elképzelhető. Csak a hullámok, a hajó tehetetlensége és perdülete bonyolítják a helyzetet. Ez egy bonyolult (PID) szabályozási feladat, de agyunk szerencsére ösztönösen is megtanulja a tennivalókat, így egy félóra múlva ismét "simán" mentünk. Ennek ellenére a hajó -és pár társam- időnként még hánykolódott. A hajó aljában olajos-rozsdás konzervek, kétszersültek és egyéb azonosíthatatlan, tejporral behintett tárgyak tömkelege csúszott- gurult-vergődött. Az én tűrőképességem sem határtalan: délelőtt rendcsinálás!

Tíz perccel az ügyeletem átadása után pánikhangulat tört ki a hajón. Nem működik a GPS és a rádió, nem indul a motor, a WC is majdnem kiesik a helyéről, csak arra jó, hogy a víz bejöjjön rajta. Nem jó a fenékszivattyú, no meg az eddig még el nem hárított hibák: fokkroller, kormány. Egyszóval: semmi sem működik! (ez persze három szó...) Próbálok nyugalmat teremteni: a WC nem életbevágó (jó lenne, ha használat után mindenki elzárná - ezt persze csak gondolom), van szeksztáns (beprogramozott számológép és a szükséges táblázatok), a rádiót eddig se használtuk (szerencsére...), lehet mericskézni, van viharfokk, és az árboc rendíthetetlen! Ez igazán nagyszerű! Ráadásul most rögtön megjavítom a GPS-t meg a rádiót. (Ettől a pánikhangulat láthatóan nem enyhül, sőt azt hiszik velem is baj van...) A hiba -utólag- egyszerűen magyarázható, nekem egy félóra kellett. Az akkumlátor lemerülésekor valaki kikapcsolta a rádiót (ez igazán érthető, hisz annyi kapcsoló van...) Persze erről járt a GPS is. A GPS-ben akkumlátor is van, így ez még reggelig bírta. Utána viszont az egyik cella teljesen lemerült, akkora töltőáramot igényelt, hogy a szabályzó túláramvédelme megszólalt. Így csak egy-egy pillanatra lehetett bekapcsolni... Elég volt az akkumlátort kivenni, máris működött. (Sajnos visszatenni elfelejtettük, hazautazáskor elvesztek a tárolt adataink.)

A motort sikerült egy üzemanyagkannából közvetlenül beindítani és járatni a már említett műanyagcső segítségével. A viharfokk nagyon jól jött. Megbeszéltük, hogy Ródoszon kikötünk (eredetileg nem terveztük), a kormányt a fokkrollert és a motort ott javítjuk meg. Ettől mindenki megnyugszik, 7-8-as szélben vágtázunk Ródosz felé. Evésre már senki se gondol...

Összefoglalva a Meltemi termése:

• Első havária: fokkroller, 1996. július 14, 00^h45 ^m

• Második havária: akkumlátor, 1996. július 14, 01^h05 ^m

• Harmadik havária: kormány, 1996. július 14, 23^h43 ^m

• Negyedik havária: GPS, 1996. július 15, 08^h10 ^m

• Ötödik havária: rádió, 1996. július 15,

• Hatodik havária: fenékszivattyú, 1996. július 15, ??^h?? ^m

• A ráadás: WC, 1996. július 14, ??^h?? ^m

Ródosz

Ródosz városa már a vízről nézve is elragadó. A kikötő szájában erődítmény, szélmalmok látszanak, miközben áthaladunk a bejáratot őrző két -oszlopon álló- szarvas között. Azonnal nekiindulunk a városnak, melynek lényege a johanniták kolostorvárosát körítő falakkal, árokkal ővezett óváros. Hidakon, bástyákon, domborműves városkapukon lehet több helyen bejutni a keskeny, szűk utcácskákkal teli, ókori Rodhoszra épült várnegyedbe. Minden csupa szín, virág, derű. Mindjárt a kikötőnél besétálva, a rodoszi gótika gyönyörű alkotásait láthatjuk: különböző nemzetiségű johannita lovagok szálláshelyei és volt kórházuk, az Armeria (ma múzeum). A Szent Mária (eredetileg bizánci) székesegyháznál nyílik a lovagok utcája, melyet hangulatos, látványos épületegyüttes övez, a Nagymesteri Palotánál, loggjával lezárva. A hajdan itt álló elpusztult Szent János templom mását a kikötő oldalán, a kormányzói palota mellé építették fel. A palota maga ókori, bizánci alapra épült a XIV. században, komorságán azóta sokat alakítottak.

Fantasztikus hangulatú ez az óváros. A keskeny utcákon tovább haladva a törökök emlékét őrző dzsámik, minaretek, mecsetek tűnnek elő, gyakran bizánci alapra építve. Aztán megint a rodoszi gótika reneszánszba fordulva (johanniták bírósága, érseki palota), majd ismét bizánci templomromok... Jobbra-balra kicsi utcácskák kiugró emeletű házakkal, néhol románkori konzolokkal. Előttünk a város egész történelme... A kétbástyás Tengerészeti kapun távozunk, hogy a mandraki kikötő XV. századi erődítményénél álló hajónkhoz jussunk. Itt állt valaha a 30 m magas bronz kolosszus.

Indulás Ródoszról

A rodoszi tartózkodás kissé elhúzódott. Még érkezésünk napján (1996. július 15, este) "felhúztak" az árbocra, és sikerült befűzni a tartalék drótkötelet. (Kiderült, hogy a csigák már rég nem forognak, bezsíroztuk hát a drótkötelet.) Az erős szél miatt a génuát befűzni nem lehetett, de elvileg rendben volt. Közben Attila és Ervin az üzemanyagtartály kifolyónyílását vették kezelésbe befújásos módszerrel, és az is megjavult. (Később Ervin továbbfejlesztette a módszert: üres szifonosüvegbe két patront benyomott, majd ezzel fújt...) Már csak a kormány volt hátra, azt másnapra halasztottuk. Egyesek ("a fiatalok") elmentek táncolni, kettesek városnézésre, hármasok (pl. én) inkább aludtak.

Reggel Pi-kapitánnyal nekiálltunk a kormánynak. Leszereltük a tájolót és a kormányoszlop fedelét, ekkor derült ki, hogy a lánc (amelyet a kormány fogaskereke mozgat a végein levő drótkötelek pedig a kormány tengelyén levő nagy hornyoskerékhez csatlakoznak) ott hever az oszlop alján. Az oszlopot leszerelni nem szerencsés (a sebességváltó és a gáz rudazatai is itt találhatók). Végül kölcsönkértem valakitől egy szigonyféle eszközt, ezzel sikerült a láncot kihalászni. Kiszereltük a szakadt drótkötelet, "drótkészletem" segítségével előkészítettük a befűzését is. Egy jacht-boltban vállalták egy hasonló drótkötél elkészítését: két óra, 5000 drachma. Valóban két óra múlva, a szemünk láttára, öt perc alatt elkészítették. 20 tonnás hidraulikus prést használtak, ez házi barkácsolással nem ment volna...

Délutánra kész a kormány. A kikötői díjat, víz és üzemanyagvételt már reggel elintéztem, csak a bevásárlás volt hátra. Úgy tűnt az indulás senkinek sem sürgős, 18 órára tűztük ki, és elmentünk a móló túloldalán lévő strandra "ABC-zni" (szabadtüdős búvárkodás). Sziklás volt a tengerfenék, kristálytiszta a víz, gazdag élővilággal. Most megint nagyon bosszantott a "vízálló" fényképezőgépem megbízhatatlansága...

A hajón minden a legnagyobb rendben, "a megbeszélt időben", azaz 20^h 45^m -kor indultunk. A kormánynál Ervin állt, horgonycsörlőt Gábor kezelte. Pár méter után hirtelen megállt: se fel, se le! A szél a hajót a szomszéd kétárbocos (talán felújításra váró) hajó felé sodorta, épp hogy csak elkerültük az ütközést. Innen gyorsan kötelekkel a partra és a felső szomszéd szárnyashajóra ment Csaba és Tibor. Sikerült helyzetünket stabilizálni, következhetett a hibaelhárítás. A csörlő vezérlőjét méricskéltük kb. három perce Gáborral amikor hirtelen "megjavult". Először érintkezési hibára gyanakodtunk, de ott vastag, jó állapotban levő kábelek voltak. (Most inkább azt gondolom, a motorban valahol lehet egy hőbiztosíték, amely tartós túlterhelés ellen véd.) A horgonyt kicsit visszaengedtük, majd ismét megpróbáltuk behúzni. Tovább nem ment: elakadt!

Gyorsan elővettem a maszkomat, a búvárlámpámat, és lemerültem. Ezúttal senki sem akadékoskodott, más lehetőségünk nem volt. A horgonyunk a mellettünk levő hajó hossztengelyétől legalább hét méterre telepített horgonyának combvastagságú láncába akadt be. Meglazítottuk a saját horgonyunkat és negyedik kisérletre sikerült kiszabadítani. A hátralevő kötélmanővereket összhangban (értsd: az összes jelenlevő hangos, ellentétes vezénylése kiséretében), mégis minden havária nélkül végrehajtottuk, és így "a megbeszélt időben", azaz 21^h 30^m -kor elindultunk Ródoszról! Sima indulás volt...

Santorini - kitörés a csapdából

avagy a kapitány nagylábujja

Távolról úgy tűnt, mintha havas lenne a hegyek gerince, csak közelebbről láttuk, hogy egy-egy falucska húzódik a meredek sziklafalak tetején. Mesebeli hely! A hegyoldal olyan meredek, hogy csak siklóval vagy szerpentinen (szamárháton) lehet feljutni Santorinibe. Feltekintve, vagy fentről letekintve egyaránt olyan látványt nyújt, hogy elmesélni nem lehet: meg kell nézni!

Már messziről láttam, ez egy sima kikötés lesz. Mondtam is Pi kapitánynak, aki szerint viszont a napot csak nyugtával dícsérjük...

Santorini (régi) kikötője igen mély és sziklás (kráter). Egy hatalmas bóját telepítettek a yachtok és a nagyhajók számára (ez utóbbiaknak többet is távolabb a parttól). Kikötéskor az orrkötelet a bójához a farkötelet a parthoz szokás rögzíteni, azaz a bójáról legyezőszerűen, fürtökben "lógnak" a hajók. E módszer hátránya, hogy egy ilyen fürt belsejében levő hajó csak úgy tud kimenni, hogy az összes (egyik oldalon) mellette levő hajó orrkötelén "átfűzi" magát.

Valószínűleg a Meltemi miatt kevés hajó volt bent: pontosabban egy. Megközelítettük a bóját, a hullámok miatt viszont erősen és főleg különbözően mozgott a bója és a hajó. Nekem semmi dolgom nem lett volna, ott láb(ujj)atlankodtam a hajó orrában, a bója nekikoccant a hajó orrának, felemelte a horgonyt majd az épp a lábujjamra esett vissza. Nem esett jól, de nem szóltam semmit, elindultam a hajó fara felé. Azt éreztem, hogy jobb orvoshoz fordulni. Közben a parton lévő emberektől megtudtam (a hajó tükrére folyó vér segítette a kommunikációt), hogy a kórház fent van a faluban és mindjárt indul a felvonó. A fiúk közben simán kikötöttek, elsőnek léptem ki a partra. Egy páran közben értesültek a balesetemről, így Gábor elkísért, bár én próbáltam lebeszélni. Úgy terveztük, hogy csak két-három órát maradunk, szerettem volna, ha ezt mindenki maximálisan kihasználja. A felvonóért nem kértek pénzt, sőt, kötszert is adtak.

Húsz perc alatt a "kórházban" voltunk. Itt további öt órát töltöttem el várakozással. Egy orvos, egy nővér, a portás és a kisunokája látta el a betegeket, a páciensek (elég sokan) mind turisták voltak. A műtőben kellemes balkáni hangulat uralkodott. Közben sorra meglátogattak aggodó társaim, a vérem pedig csendesen csordogált a földre...

Végre megtörtént a műtét: levették a jobb nagylábujjamról a körmöt (már csak egy kis bőr tartotta), és három öltéssel összevarták (itthon derült ki, hogy a körömpercem ripityára tört). Az orvos telefonon megkérte a gyógyszerészt, nyissa ki a patikát, így éjszaka megvehettük (Ágota és a Áron) a tetanusz injekciót és az antibiotikumokat. A fájdalomcsillapítóra már nem futotta a náluk levő pénzből, mire viszamentek a patika már bezárt. Az orvos nagyon rendes volt, adott fájdalomcsillapítót, részletes utasításokkal látott el, és írt az athéni orvosoknak.

A felvonó és a szamarak már nem közlekedtek, csak gyalog lehetett visszamenni. Csodálatos látványt nyújtottak a kikötő és szemközti a sziklaormon épült falucska fényei, engem mégis más fogott meg: fentről azt láttam, hogy a hajónk közre van fogva! Ez nagyon aggasztott, hisz éjfél után zavarni a szomszédokat nagyon tapintatlan dolog. Haragudtam magamra a baleset miatt -az időveszteséget elsősorban én okoztam- társaimra pedig amiért nem szabadították korábban ki a hajót. Ők persze dolgoztak, a hullámok miatt erősebb kötelekkel kellett a hajót elöl-hátul kikötni, nem tétlenkedtek. Egy részük már belenyugodott, hogy nem érünk időben vissza. Számomra ez még elfogadhatatlan volt: az adott szavam, a következő csapat indulása és a kaució egyaránt sarkallt az indulásra. Ha reggelig várunk (legalább nyolcig illene), szinte biztos a késés. Így még volt remény...

Többszöri szólongatásra végre kijött a jobb oldali szomszéd (ott csak ő volt az akadály), de egyáltalán nem volt hajlandó közreműködni: rossz a motorja, így egy tapodtat sem mozdul, egy kötelet sem old ki. A kért manőverhez szükségtelen a motor: odahúzzuk a farunkat a hajójuk orrához, összekötjük a két hajót, a bójától jövő orrkötelével kívülről megkerüljük a hajónkat, visszakötjük az orrkötelüket, eloldjuk a két hajót összekötő kötelet, leoldjuk a mi orrkötelünket a bójáról (a megfelelő pillanatban és pozicióban), és már úszunk is! Azaz csak úsznánk...

Maradt hát a másik szomszéd meg az azt követő -felügyelet nélküli- nagyhajó. A dolgot ott bonyolította a hajó mérete is: a két hajó kifeszítve nem fért el biztonságosan a part és a bója között. Részletesen megbeszéltük és lerajzoltuk a teendőket majd egy félórás tanakodás után nekiláttunk. Azt hiszem, az együttműködés akarva sem lehetett volna rosszabb. Feladtam hát a megbeszélt tervet, a pillanatnyi helyzetet és a másik hajó szándékait figyelve igyekeztem a legmegfelelőbb döntéseket hozni. A dolog egyre inkább egy interaktív játékhoz hasonlított. Volt egy-egy kötél amihez ki-ki ragaszkodott, ez erősen megnehezítette a következő lépés kiötlését. Végül mégis sikerült a manőver, ha akarnám se tudnám pontosan leírni hogyan, no meg hely se lenne rá...

Mikor a szomszédunkkal véget ért a kötélhúzás, a legaktívabb szereplő gondosan összeszedte a szomszéd nálunk maradt kötelét, majd egy elegáns mozdulattal a partról a vízbe hajította (egy méterre a hajójuktól). Gyorsan levetkőzött és megpróbálta felhozni, persze nem sikerült, de ez már szinte természetesnek tűnt a nagy fejetlenségben. Én meg mint egy admirális, ültem a hajó tetején, adtam ki a parancsokat, s figyeltem mint hiúsulnak meg egymás után, mintha szappanbuborékot eregetnék. Dicsőségmámorban úsztam, mikor végre szabadon elindult a hajó, Nelson admirális sem lehetett büszkébb egy-egy győztes csata után.

Versenyfutás az idővel

Megvártam amíg Santorini kráterét elhagyjuk, majd a bal hátsó kabinba vonultam. Innen lászott a sebességmérő és a szélmérő, felerősítve hallatszott a vitorlák kezelése, a hajó minden rezdülése. Hamarosan előjött a sebláz, a fájdalmak, és csak homályosan tudtam követni az eseményeket. Úgy éreztem, ezzel a "kitöréssel" sikerült a legénységet meggyőzni: semmi sem lehetetlen! (Ezt Édesapámtól tanultam, és hiszek benne!) Egy bő napunk volt a hajó átadásáig, több mint száz mérföldre voltunk Kalamakitól, és a szél sajnos pont onnan fújt, de legalább rendesen!

Nem szóltam semmit, nem is kértem, maguktól átvették az én ügyeleteimet is. Fokozottan figyeltek a szigetekre, világítótornyokra, zátonyokra, szélre és az időre (ez alatt most nem az időjárást, hanem az idő múlását értem). Ha sebességünk nagyon lecsökkent, motorral rásegítettek, ezek is értékes perceket jelentettek. A láz és a fájdalom ellenére nagyon jól éreztem magam, látszott, hogy mindent megtesznek a késés elkerülésére. Ha ezek ellenére késnénk, elfogadnám, ez már csak az én hibám. De meg se próbálni?! Szóval ki-kilestem a széljelzőre, sebességmérőre, figyeltem mit beszélnek, magam előtt volt az egész út, de a fedélzeten egyáltalán nem mutatkoztam. Ágota lázcsillapítója, az antibiotikumok fokozatosan csökkentették a seblázat, a legyűrt mérföldek is gyógyítóan hatottak, de az igazi orvosság a szeretet, amit most mindenki felől és mindenki iránt éreztem. Időnként aludtam is, összemosódott az álom és a valóság, mikor azt hallottam, hogy látszanak Athén fényei azt hittem még álmodok. De valóság volt, igazi boldogság.

Pi-kapitány vitte be a hajót a kikötőbe, egyből megtalálta a hajó helyét, és bár az utolsó pillanatban leállt a motor, sikeresen kikötöttünk.

Sikerült!

Hál' Istennek -sajnos- vége

Mint minden, ez is végetért. Ahogy közeledtünk Kalamakihoz, megkönnyebbülés és végtelen szomorúság kavargott bennem. A kitűzött célt elértük, nemsokára a szárazföldön zuhanyozhatunk, nem rontottuk el az utánunk következők nyaralását. Mindez jó érzést, megkönnyebbülést jelentett. Mérhetetlen szomorúságot okozott viszont az a gondolat, hogy vége "a nagy kalandnak". Visszatérni a szürke hétköznapok (legalább ennyire fárasztó) taposómalmába elképzelhetetlennek tűnt. (A dolgot persze enyhítette a tudat, hogy még legalább három hetet a Balatonon leszek!)

A hajót időben, rendben átadtuk. Spyros még elvitt a kórházba kötözésre, közben végig azt mormolta: "too long, too long..." (ezt az utunkra értette). Elérkezett az érzékeny búcsú pillanata is, és elindultunk az Akropolisz felé. Meg se próbálom ecsetelni azt az érzést, amit az Akropolisz és onnan körültekintve a táj (a tenger és a város) kelt a látogatóban. Mindenesetre nekünk segít feledni az Oreanthi-t. (Nagy "feledésünkben" kizártuk magunkat az egyik kocsiból: a motoros gyors-szolgálat 10 perces adminisztrálás, 200 DEM kifizetése után, fél perc alatt nyitotta ki...)

Hazafelé még egy kellemes meglepetésben is volt részünk: a szemtelenül magas szerb autópálya-díjakat időközben a felére csökkentették. Az elmaradt görögországi búcsúkocsmázás helyett egy jó kis magyar csárdában búcsúztunk el egymástól, a hajótól, a tengertől, ettől a csodálatos életmódtól. Biztos vagyok benne, hogy e búcsú mindannyiunk számára csak ideiglenes. Mindenki megtalálja még a módját, hogy visszajöjjön, együtt vagy külön-külön. Talán valaki e beszámoló hatására kedvet kap a tengeri vitorlázáshoz, akkor már volt értelme megírni.