Henrich Heine

Faludy György

Donna Clara

Az alkonyatban Donna Clara
sápadt volt, mint pergament,
midőn halványzőld ruhában
- akár egy parfümflaska árnya -
az álmos nyári parkba ment.

S míg fent a grófi palotában
száz kürt rivallt, száz hárfa pengett:
két nagy, mélykék szemét lezárta
a gróf leánya, Donna Clara,
s az estre várva, így töprengett:

- "Untatnak a caballerók,
untatnak a hosszú táncok,
bús románcok, mézes bókok,
mióta az ismeretlen
lovag adott nékem csókot.

Haja setét, arca fennkölt,
azt gondoltam, mikor láttam:
bizonyisten, szebb, mint Szent György,
aki ott áll bronzba öntve
a dóm előtt Cordovában."

Este lett, s a nyárfa árnya
bánatosan bólogat,
ezt gondolta Donna Clara,
s ahogy felnéz, előtte áll az
ismeretlen, szép lovag.

Nyárfák lassan bólogatnak
s ők egymásnak csókot adnak,
s berken át meg kerten át,
fűkön át meg fákon át,
szól a tücsökszerenád.


Csókolódznak, ölelkeznek,
este tíz a toronyórán,
vajszínű hold fenn az égen.
- "De az arcod, valld be nékem,
mért piroslik, Senoritam?"

- "Ronda szúnyog csípett vállon,
két karomba tüske tépett,
s tüske, szúnyog: úgy utálom
őket, drága Cabbaleróm,
mint a szennyes zsidónépet."

- "Hagyd a tüskét s a zsidókat"
- szól a lovag, s ők nevetve
száz és száz új csókot adnak,
nyárfák lassan bólogatnak -
"inkább mondjad, hogy szeretsz-e"

- "Szeretlek én, Caballeróm,
esküszöm Isten Fiára,
kit a körbevakaródzó
gonosz zsidók aljas módon
hurcoltak a Golgotára."

- "Ne gondolj most a zsidókra"
- szól a lovag és vidáman
hajlik le, mert a kisasszony
két fehér mellét kívánja,
éjfélt üt a toronyóra.

Liliomok hajladoznak,
harmatoznak már a rétek,
éjfélt ver a toronyóra:
- "Senoritam, egyet mondj csak,
igaz volt-e esküvésed?"

- "Igaz, ahogy ereimben
nincs más vér, mint grófi vérből,
s a mórokéból egy csepp sincsen,
sem pedig a fondorlatos,
alávaló zsidónépből."

- "Hagyd a mórt meg a zsidót is"
- szól a lovag, s enyelegve
vezeti a grófkisasszonyt
a sötét szőlőlugasba,
fűből vetett kerevetre.

Nyárfák lassan bólogatnak,
s ők ezernyi csókot adnak,
és már egyik sem beszél,
nyárfák lassan bólogatnak
s hullni kezd a falevél.

Rigók nászdalt énekelnek,
ring a jázmin meg a rózsa,
kis füvek letérdepelnek,
rigók nászdalt énekelnek,
ötöt üt a toronyóra.

Kürtszó hallatszik a várból,
s Donna Clara hófehér
testét a lovag karjából
kioldozza, s míg a mámor
ég még arcán, így beszél:

- "Hallod! Kürtszó hív a várból,
de mielőtt elmegyek,
drága Senior mondjad nékem,
mit elöllem olyan régen
titkoltál, a nevedet."

És a lovag lágy mosollyal
megcsókolja Donna Clara
ajkát s aztán így beszél:
- "Látod ama sárga házat?
A holdfényben most fehér.

Ott lakozom jó atyámmal,
s atyám - ki ne tudna róla?
ő a bölcs és messze híres,
nagy szakállú, tudós Rabbi,
Izráel de Zaragoza."