Hajnalodik. S ki fekete kutyáiddal együtt-üvöltve
Vonúltál el az ablak alatt, - magad is állati rém, - most végre csendesűlsz.

Nem nézem vándorlásodat s tudom,
Nagy ívben fordúlsz el, mégy innen arrafelé, hol egy kétesen szürke világ
Fekete köveiből lép majd elő a nap.

De addig is te nem pihensz: a láthatáron lassan áthaladsz...
A láncokat megoldod. S kutyáid szerte-vadásznak.
S így kezdődik a hajnal.

S majd lobot vet a tornyokon
S a dicsőség nyugalma, mint az áradás fog elömölni ég és föld között
És döng a tömkeleg, amely világnak mondatik
S a harsány valóság kiteljesűl, kitárúl és megáll. Sok hajnalt láttam én!
Lovast a hídra léptetni... Megállt szemközt a napkoronggal. Állt s fütyölt szegény
És este vége volt. S hány büszke nép a sivatagba szállt csatázni, mint a fergeteg,
Hogy riadozva menekültek el a remeték s a puszták vadja... És este vége volt.
Lobbogva forrsz világ és minden reggel újra. Oh ez nem panasz.
De mégis nem tanúlsz? A csillogó szerszámot felveszed?

Mikor lesz már, hogy, mint a dacos állat, mely az ostort egyszer s mindenkorra megjegyezte,
Ellenállsz és nem fogsz fényleni. De felindúlsz és mégy a vonítás után,
Amely neked való,
Mely nem panasz, de melyben mégis minden dolgok lelke szól. Oh voníts nagy világ!
S vonítva fusson majd veled a gondolat s oszoljon el.
S mi ostoroz, elhamvadsz abban s ott a napba dőlve, nagy sereg,
Amely kiállta megpróbáltatásait és bátorságát megmutatta már,
S nem érdemel meg büntetésül még egy holnapot.