|
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott A gyepre éppen langy sötétség szállott, és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak Fürkészve, körben guggoltak a bokrok Az őszi szél köztük vigyázva botlott. a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkácsa riadt hápogva a tóban, Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, S im váratlan előbukkant egy férfi, Utána néztem. Kifoszthatna engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem, Számon tarthatják, mit telefonoztam Aktákba irják, miről álmodoztam És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, És az országban a törékeny falvak az eleven jog fájáról lehulltak, s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ Én nem ilyennek képzeltem a rendet. sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam - messze anyám, rokonom van, Felnőttem már. Szaporodik fogamban mint szivemben a halál. De jogom van még nem vagyok s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibirnám, Az én vezérem bensőmből vezérel! elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd 1935. nov. 21. |