Fityiszt sem értem: mért van abban érdem,
Ha földön játszom, mászok bamba térden,
S ti már fontoskodva le s fel
Tudós felnőttként jártok... Tompa testtel

Átléptek rajtam, ám belémbotoltok,
Míg firkálok perzsára, lomha porba...
Számomra szimplák, frissek lent a dolgok:
Egymásba huttyan tartalom s a forma!

Nem tudhatjátok: lelkem merre leng át,
Mily végtelenbe tart? Kit érdekelne -
Mint bomlik szét egy rímmel férces elme?
Aggult lelkemre köttök víg pelenkát,

Akárha volnék ükunokám kölke,
Ki e világot tőlem örökölte...
Makacs kacsótok, oh, minőket ír rám,
Hogy ígymegúgy, teljessé lőn a lírám

Majdnem lefőztem Sziszt, Aranyt, Balassit,
Babits Mihályt, s úgy nézek fel Weöresre,
Miközben létem öntudatba lassít,
Mint alperes néz fürgébb felperesre.

Habár lehetnék szőke, kosztolányis,
Attilásabb, árpádosabb, gyulásabb,
Tajtékzóbb, mint paprikás gulyáshab -
Élhetnék persze Kölnben, Ozsdolán is.

Párizsban bandibb lennék, egyre gyónibb,
Akár szabolcskás vitrtinekben ó-nipp,
Vereckén Verlaine volnék, rétyi Rimbaud,
S ha forrna még vénámban égi tempó

Túltennék tán Reményiken reményben -
Marnék, ha tűrnek, tűrném, hogyha marnak,
Bölcsen szavalnék most e költeményben:
Jó volnék végre vátesznek, magyarnak!

Szátok mögöttem majd röhögjön össze,
Ifjak, jövendő vének - ím, kibírtam,
Pedig rút rigmust ennél többet írtam...
Bús párka sorsom bármiként bögözze -

Csak nőjetek, maradjak én gügyének,
Nem ártok nyelvnek, senki népügyének:
Szép balgaságom nem székfoglalón áll,
Hű hazugságom igazabb a szónál