Vig epitaphiumok magamra

Csak Lázáry René Sándor pihen itt -ha ugyan tud...

Nem szivarozhat alant, már nem ihat feketét,
Nem mulatozhat a lump, feszt nem kaszinózhat az úr, nem

Csípheti meg malaczul fraj, szobalány fenekét-
Mert üzekedni tilos nagyevőknek! Pláné zabálni...

Menj, maradék, s ne feledd - néha helyette is élj!

Jó Lázáry René Sándor pihen itt... Vagyis: alszik...

Hajnalozó szeladon volt, fura szoknyapeczér-
Nem csoda, hogy beleunt, belefáradt... Ropta a kánkánt

Rossz szíve párisi mód, mint potya czéda dizőz-
Pezsgőzvén ha vedelt sampányt, piros álmokat... Immár

Szürcsöli mennyei lét végtelen égi tejét!

III

Ím, Lázáry René Sándor, pihen itt. Pora végre

Nyughatik - űzte a sors, bűbe botolt eleget!
Vétke talán sokezer, s a szívét is rugta ki érte,

Bár szeretett, ha tudott... Fútt hideget, meleget,
Ám soha langyosat, oh, kutya fátum mégse kimélte-

Óvja a Szűz, aki fönt fellegeket tereget!

Nézd, Lázáry René Sándor pihen itt, noha renyhe

Nem vala lelkem sohasem - rest sem a jóra, szegény,
Bárha hevert, szuszugott, hiszen oly sokat olvasa! Folyton

Falta a könyveket ő - bibliotékaevő!
Kóbor Utas, ne fohászt mondj érte - catallusi verset

Kellene légbe lehelj, villoni balladasort!

Csitt! Lázáry René Sándor pihen itt, ha pihenni

Hagyja a hímet a vágy - sírja sötét fenekén
Is bizonyára döföl még, hisz Juliára temették!

Vándor, ügyelj, tipegőn járj, finoman, ne zajongj,
Meg ne zavard odalent a szerelmet!... Zörgetik egymást:

Koczczan a csontjuk, akár a régi mederben a kő...