Mikor Janus elhagyta Paduát, s az elkísérő
jóbarátok is, akiknak útközben még egy-egy
epigrammát rögtönzött búcsuzóul, mikor a
jóbarátok is nagy ölelkezések s egy-két kulacs
Valpolicello után könnyes szemmel
visszafordultak, mikor már porfekhő fedte őket
s a város fölött szelíden kéklő hegyek is,
kengyelben állva sokáig, s hosszan nézett még
vissza Janus, áldást osztón emelte még mindig
kulcsot tartó kezét, és in nomine Domini
megáldotta ifjúsága városát. Fölhajtotta a
mardék bort. - Indulunk! - mondta most
már magyarul. Kilépett a kengyelből, s a
kantárszárat egy apród kápájához akasztva
beszállt a kocsiba. Behúzta a függönyt - és
sírt. Rázta a zokogás, mint egy gyermeket. Már
meglibbenő függöny résén egy katicabogár, a
gyermekkor apróka hírnöke röpent könnyektől
maszatos keze fejére. Melegség bizsergett végig
Januson. Hallotta, hogy a lovasok énekelnek, s
a bakon dúdolgató kocsis köpenyének két,
vállból aláfutó hátvarrása hirtelen a Dunára s a
Tiszára emlékeztette, és bal derékban az a
gyűrődés mintha a szelíd ringású Dráva lett
volna. Kitartotta kezét: - Katalinka, szállj el,
jönnek a törökök... - s a megbíztatott bogár
elrepült. - Mestrében meg sem állunk - szólt
elé a kocsisnak. - Megyünk, amíg csak bírják
a lovak.