Czigányszentgyörgy s Postarét között,
Akárha felhő ködtakarta szirthez,
A bú beteg szívemhez férközött...
Csak fájdalom, csönd, ajzó gond rokon
Azzal, ki könnyű fényből hörpöl őszig:
Az elmúlás lábához dörgölőzik,
S mint macska surran sajgó lombokon...
Szél és magány... Kit most régmúlt igéz,
Remegve jár - nyugodt otthont, se rendet
Már nem remél... Hideg levélke lenghet
Így élet ágbogán - légy hullni kész,
Lelkem, ha majd egy égi kéz elenged!
Maros-Vásárhelyt, 1894 októberében
|